Kultúrjazz (Paul Motian - Bill Frisell - Joe Lovano)
A plakátok három muzsikus koncertjeként hirdették, de talán nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a budapesti Petőfi Csarnokot szép számban megtöltő közönség jó része február 27-én elsősorban Joe Lovano okán vándorolt ki a Városligetbe. Az olasz nevű és származású muzsikust ugyanis a mindmáig mérvadónak számító amerikai Down Beat szaklap kritikusai az utóbbi két évben a legjobb tenorszaxofonosnak, sőt az év muzsikusának választották, amely tény a jazzkedvelők tájékozott, de helyváltoztatásra amúgy nehezen kapható részét is mozgásra késztette.
A jó másfél évtizede Paul Motian triójaként működő együttes korántsem ismeretlen Magyarországon: a nyolcvanas évek közepén már jártak a debreceni jazznapokon, Budapesten a Körcsarnokban kvintetté bővítve léptek a magyar közönség elé – viszonylag szolid figyelem által kísérve. Akkor még csak a Bill Evans, Keith Jarrett és mások oldalán történelmi szerepet betöltött dobos neve csengett ismerősen a Kárpát-medencében, a gitáros Bill Frisell épp, hogy megjelent az égbolton, a szaxofonos Lovano pedig sokáig a "futottak még" kategóriába tartozott, aki iránt legfeljebb a deviáns érdeklődésű hallgatók mutattak érdeklődést. Mára minden egybeért: Motian kinőtte a "középszerű" zenekar vezetőjének ruháját, Frisell a kilencvenes évek posztmodern gitárjátékának mesterévé vált, a későn érő Lovano pedig az oldalvizeken a kortárs jazz torkolatáig evezett. Ők hárman ma a jazz szakmailag hitelesített első vonalát képviselik, jóllehet – érettebb és kiforrottabb formában – zenéjük alapvetően nem különbözik attól, amit tíz éve hallhatott tőlük a magyar közönség.
A bőgő nélküli trió nem ritka a modern jazzben. Hiánya jelzésértékű; arra utal, hogy Motian lemondott a (hagyományos) swingről, bár nyilvánvalóan ismeri az ellingtoni mondást: semmit nem ér a zene, ha az hiányzik belőle. A posztmodern eklektika természetéből következően fütyül a szentírásra, de mindennel számol, ami eddig a jazzben történt, és azzal is, hogy mindazt, ugyanúgy, nem lehet eljátszani. Már az avantgárdot sem lehet eljátszani, mert az is történelem. Az ezredvég gondolkodó muzsikusai ezzel a kihívással néznek szembe: játszani a jazzt, mindent belefoglalva, és mégis mindennek ellenében; másképp.
Motian, Lovano és Frisell játéka három, egymást ismerő muzsikus bensőséges együttműködésén alapszik. Örökzöldeket, saját kompozíciókat és Thelonious Monk-szerzeményeket egyaránt játszottak, többnyire lassú tempóban, de zenéjük jellegét nem az alapanyag, hanem a feldolgozás módja, Frisell elektromos gitárhangja és Motian sajátos ritmusfelfogása adja meg. Szemléletes példája volt ennek az All The Things You Are című standard, amelynek témája a szaxofonnak a harmóniákra felfűzött improvizációja és a dobos szólója után hangzott csak fel a gitáron.
Az együttesben Frisell a legkevésbé tradicionális képzettségű és beállítottságú, az ő világa a country és a rock hangzását épp úgy magába foglalja, mint Monk atonálissá tágított harmóniáit. Motian, az együttes motorja, a dobos hagyományos szerepéből kilépve, dallami és harmóniai funkciókat is betöltve irányította a játékot: a swing egyenletes lüktetése helyett a partnerek megnyilvánulásaira reagáló, szabálytalanul elhelyezett, tördelt hangsúlyaival teremtette meg a zene ritmikai keretét. A 46 éves Lovano nem elsősorban egyéni tónusával, hanem előadásmódjának belső logikájával, kifejezőerejével és szabadságával keltett figyelmet. Játékában benne van az egész jazztörténet, s ez a tudás a hagyományok továbbgondolásának igényével párosul: a skála minden hangját igénybe vevő, kromatikus modulációkban nem szűkölködő, visszafogottságukban is feszültséggel teli szólói jelentős egyéniségnek mutatták; a legmegindítóbban talán a a Don´t Explain című Billie Holiday-opusban. Amikor hangszere elhallgatott, űr keletkezett a trió zenéjében; ekkor érezhettük leginkább a bőgő szükségét.
Tudatosan építkező, kifinomult, intellektuális jazzt hallhatott ezen az estén a budapesti Petőfi Csarnok fogékony közönsége. Ha valamit hiányolhatunk ebből a zenéből, az a föld nyers szaga, a fekete szín sötétje, a kemény léptek dübbenése, meg némi vér és veríték volna. Könnyekről az új millennium előtt nem helyénvaló szót ejteni.
(Napi Magyarország, 1998)