Légkondicionált ritmusok (Smithsonian Jazz Masterworks Orchestra)

 

Ha azt mondjuk, az ország fővárosa, a Potomac-parti településre gondolunk; ha azt mondjuk, a jazz fővárosa, Manhattan felhőkarcolói vetülnek képzeletünk vásznára. A jazz dolgában New York ma is az eredő és a végpont; mégis, intézményrendszerével Washington olyasmit képes nyújtani, amire a "szomszédos" metropoliszban aligha akad példa.

Koncertek persze a fővárosban is vannak, a csaknem harminc jazzklubban élénk élet fo­lyik (a híres Blues Alley vendége a jeles énekes, Joe Williams volt a minap), s több rá­dió­ál­lomás éjjel-nappal jazzt sugároz – a város igazi nevezetessége azonban a 13 múzeumot ma­gába foglaló Smithsonian Institute, amelynek zenetörténeti osztálya az amerikai jazz doku­mentációs és adminisztratív központja. Az intézet megőrzi, feldolgozza és bemutatja a jazz írásos, hangzó és vizuális dokumentumait, de profiljába tartozik a zene élő népszerűsítése is. Ennek jegyében jött létre a jazz klasszikus szerzeményeinek korhű előadására hivatott Smith­sonian Jazz Masterworks Orchestra is, amit a Kongresszus támogatott, ezzel is el­is­mer­ve a jazznek az amerikai kultúrában betöltött kiemelkedő szerepét.

Az SJMO a világ egyetlen zenekara, amelynek múzeum a székhelye. Feladata, hogy kon­certek sorozatán át autentikus módon, élő zeneként vigye közönség elé az amerikai jazz klasszikus kompozícióit. Mert – amint azt a nyitóhangverseny reprezentatív műsorfüzetében John E. Hasse, a zenei osztály kurátora írja – "a jazz az Egyesült Államok legjelentősebb ze­nei megnyilvánulása, a huszadik századi egyetemes zene legjellegzetesebb új formája, Ame­rika egyik legfontosabb hozzájárulása a világ kultúrájához”. E sok „leg” az európai látogató számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy az Egyesült Államok kormányzati szinten is kiemelt feladatnak tartja, és komoly összegekkel támogatja a jazz örökségének ápolását, értékeinek közvetítését. Annál is inkább, mert a hatalmas ország újabb kori évtizedeit eluraló üzletiesség ellenében bizony szükség van mindenféle érték intézményes védelmére.

Nos, a Jazz Masterworks Orchestra bemutatkozó koncertje messzemenőkig igazolta a vállalkozás létjogosultságát. A két tekintélyes vezető, David N. Baker és Gunther Schuller olyan programot állított össze, amely tudományos megalapozottságával, sokszínűségével valóban a nagyzenekari jazz mintadarabjait reprezentálta. Duke Ellington, Count Basie, Benny Good­man, Jimmie Lunceford és Bennie Moten zenekarainak eredeti, a 30-as, 40-es években készült hangszereléseit nagy hozzáértéssel és kedvvel szólaltatta meg a keleti part városainak legjobb muzsikusaiból szerveződött zenekar. A két karmester történetileg eliga­zító, a humort sem nélkülöző összekötőszövegei pedig szellemes felvezetést nyújtottak a kitűnő hangulatú esthez.

Hosszú sor állt bejutásra várva a Történeti Múzeum Carmichael terme előtt, de az érdek­lődés korántsem a koncert ingyenességének volt tulajdonítható. A közönség önfeledt reakciói, a vastaps mind azt igazolták, hogy a jó jazz élt, él, és – ha kellő támogatást kap – élni fog.

(Új Magyarország, 1991)