Tavaszi dzsesszhajtások (Rhoda Scott, Jazzsteps)

 

Ilyet még nem élt meg a debreceni Kölcsey Központ: a 20. tavaszi fesztivál keretében meghirdetett Rhoda Scott-koncertre elővételben elfogyott ezer jegy. Nem a dzsessz­kon­cer­tek­ről ismerős, de nem is a klasszikus zenei estéket látogató közönség töltötte meg a nagy­termet. Úgy látszik, van egy, kötődéseiben nehezen azonosítható, túlnyomó részt idősekből álló, rejtőzködő réteg, amelyik számára hívó szó az előadó neve. S amelyik most felsora­kozott, hogy újra lássa és ünnepelhesse azt a borzas hajú, mezítláb muzsikáló hölgyet, aki fia­tal ko­rában tévészereplései és lemezei révén a dzsessz szinonimájává vált nálunk.

Az idő persze az amerikai születésű, 1968 óta Párizsban élő, Magyarországon gyakran megforduló orgonista fölött sem múlt el nyomtalanul – már annyiban, hogy haját az Angela Davis-fazonról rasztásra igazította. Hangszertudása, személyiségének kisugárzása, előadás­módjának intenzitása azonban cseppet sem kopott meg az évtizedek során. Ma is töretlen e­nergiával kezeli a Hammond orgona billentyűit, tapossa lábával basszuspedáljait, aktív tevé­kenysége nyomán diadalmasan szólal meg e varázslatos hangszer valamennyi jellegzetes hangszíne, regisztere. Akkordikus, erősen ritmizált játéka különösen a tempós számok­ban érvényesül hatásosan. Zenei horizontját a blues, gospel és a soul dzsessz határolja be, jóllehet ezen az estén Wayne Shorter modern dzsesszkompozíciója, az Adam’s Apple is szerepelt a Bach: D-moll toccata és fuga című népszerű művétől Michael Jackson: Bad c. popslágeréig ívelő vegyes műsorban.

Az est sztárja Rhoda Scott volt, igazi meglepetéssel azonban triójának két tagja, Sarah Morrow harsonás és Julie Saury dobos szolgált. Nemcsak muzikalitásukkal, hanem modern játékfelfogásukkal is új dimenziót vittek az összjátékba. A Hammond orgonát a dzsesszben leggyakrabban a gitár vagy a szaxofon egészíti ki, társítása a harsonával rendhagyó vállal­ko­zás, de az amerikai muzsikusnő minden tekintetben igazolta létjogosultságát. Kiváló hang­szeresnek mutatkozott, többféle irányba nyitó szólóit hatásosan építette fel, előadásmódja, hu­mora hangos tetszésnyilvánításokat váltott ki a közönségből. Rokonszenves személyiségének nagy része volt abban, hogy a koncert fergeteges sikerrel zárult.

Sikere nagy, közönsége kicsi volt a tavaszi fesztivál előző napi, a Kölcsey kisebbik ter­mében megrendezett dzsesszestjének, a magyar Jazz Steps együttes és a New Orleans-i Leroy Jones trombitás fellépésének. Pedig a jelenlévőknek abban a szerencsében lehetett részük, hogy látványos hangszerpárbajban vethették össze a fehér (európai) és a fekete (amerikai) trombitastílust: előbbi Lázár István tiszta intonációjában, nyitott, magasra szárnyaló hang­jaiban, utóbbi Jones hajlításaiban, csúsztatásaiban, ritmikus hangsúlyaiban öltött testet. A mű­sor a dzsessz első három évtizedét ölelte fel a bluestól a tradicionális New Orleans-i elő­a­dásmódon át a swing korszakig. A Finok Zoltán vezette csapat egyéni teljesítményekben is bővelkedő, összehangolt játékába üde színt hozott a szóban forgó stílusokban otthonosan mozgó Micheller Myrtill éneke. A fő attrakció természetesen a vendég volt, akinek ízes szó­lói, érzelemdús éneke és oldott magatartása révén az amerikai dél élő zenei hagyományai elevenedtek meg a színpadon.

(Rhoda Scott Trió, március 19., Jazz Steps és Leroy Jones, március 18. Kölcsey Központ, Debrecen)

(Magyar Nemzet, 2010)