Új társulás (Budapest Big Band)

 

A hazai jazzélet szenzációjaként hirdették a plakátok a Budapest Big Band bemutatkozó hangversenyét a kongresszusi központba. Nem túlzás a minősítés: ha valami egyáltalán szen­záció lehet egy kis ország kisebbségi zenéjében, akkor az első professzionális nagyze­nekar megalakulása annak tekinthető.

Nem igényel különösebb ismereteket annak belátása, hogy a zeneélet szervessége szempontjából mennyire fontos a legjobb muzsikusokat tömörítő, a rendszeres műhelymunka és a gyakori fellépések lehetőségét biztosító nagyzenekar léte. Mint ahogyan szimfóniát sem lehet kamaraegyüttessel megszólaltatni, a jazzben is vannak olyan hangzások, hangaszínbeli és dinamikai sajátosságok, amelyek csak meghatározott hangszer-összeállításban érhetők el. A big band játék a kisegyüttesekétől eltérő muzsikusi részvételt és attitűdöt igényel. A jó big band a jazzmuzsikus iskolája, amelyben a játék­tech­nika legbo­nyo­lultabb elemeit is alkalmas környezetben sajátíthatja el.

Ezt a funkciót a világ számos országában a rádióállomások együttesei töltik be. A magyar rádiózenekar egykori megszűnése, pontosabban 11 tagúra csökkentése a hazai jazzéletet jó ideje megfosztja ettől a lehetőségtől, s ha történtek is kezdeményezések (Vukán György, Deák Tamás zenekarai, vidéki big bandek), ezek nem pótolhatják a hivatásos nagyzenekar hiányát. Hogy létrehozására muzsikuskörökben mennyire igény volt már, azt az bizonyítja, hogy a BBB, amely a Soros alapítvány félmilliós támogatásával szerezte meg működésének feltéte­leit, már jóval az összeg elnyerése előtt megalakult, és próbálni kezdett. Anyagi háttér nélkül azonban ez is csak egyike maradt volna az elvetélt kísérleteknek. Így azonban a három kezdeményező – Dés László szaxofonos, Friedrich Károly harsonás és Sipos Endre trombitás, az egyes fúvósszólamok vezetői – szervező munkájának is köszönhetően szilárd alapokról indulhatott az új zenei társulás.

Nagyzenekarok általában valamely kiemelkedő komponista vagy hangszerelő műveinek megszólaltatására szerveződnek, s egyéni hangzásukat is eredeti anyag, vagy ismert dalok ere­deti interpretálásával munkálhatják ki. A BBB színrelépésekor még nem tűzhette maga elé ezt a célt. Előbb – ismerték fel helyesen – el kell sajátítani a nagyzenekari játék technikáját ahhoz, hogy önálló darabok bemutatására vállalkozhassanak. Ehhez az iskolához a tananyagot a leg­jobb amerikai big band-vezetők (Duke Ellington, Count Basie, Thad Jones) hangszere­léseiből választották.

Az együttes szerveződésének demokratikus módját jelképezte az, hogy a programot kar­mester nélkül játszották végig. Ez merész ötlet, nagyon pontos zenekari játékot feltételez. A befektetett munka eredményeként az egyes szólamok külön-külön és együttesen is tisztán, pre­cíz összhangzásban, arányosan szóltak. A zenekari részek és a szólók harmonikusan illesz­kedtek egymáshoz (a szólisták közül a három vezetőn kívül említésre kívánkozik Zakar Zol­tán harsonás, Cvikovszky Gábor szárnykürtös, László Attila gitáros, Csepregi Gyula szaxo­fonos és Bontovics Kati énekes teljesítménye). A repertoár mentes volt a szélsőségektől, a big band-irodalom kísérletező hajtásaitól; az együttes swinges alapú, hagyományos hang­szerelésű, modernebb harmóniákkal is élő szerzeményeket adott elő. A mérce nem mindenütt tétetett kellő magasságra, a műsor dramaturgiailag nagyobb változatosságot kívánt volna, de mindez azt jelzi, hogy a java csak ezután következik: a megfelelő játéktechnika birtokában kialakítani azt a repertoárt és stílust, amely a BBB sajátja lesz. Ez önálló zeneszerzői és hangszerelői műhelymunkát feltételez, de okunk van feltételezni, hogy a Budapest Big Bandnek ehhez megfelelő erőtartalékok állnak rendelkezésre.

(Magyar Nemzet, 1986)