Wayne Shorter és a dekonstrukció
Óriási utat tett meg a jazz, amíg a 20. század eleji New Orleans szórakozóhelyeinek ösztönös, kollektív improvizációs gyakorlatából a XXI. században is érvényes közlési formává emelkedett. Mindössze száz év kellett ahhoz, hogy befutossa azt a fejlődési pályát, amit a klasszikus vagy kompozíciós zene több évszázad alatt járt végig.
Ovációval fogadott budapesti koncertjén Wayne Shorter együttese úgy értelmezte újjá a múltat, hogy előrevetítette a jövőt, zenéjében magába foglalva mindazt, ami a kezdeteket a mával összeköti.
A kiváló muzsikusokból – Wayne Shorter - tenor-és szopránszaxofon, Danilo Pérez – zongora, John Patitucci - bőgő, Brian Blade - dob – álló kvartett jelenlegi formájában kilenc éve zenél együtt. Nem először járnak Magyarországon: bemutatkozó fellépésüknek a 2002-es Debreceni Jazznapokon alig 300 tanúja volt, mára azonban akkorára nőtt a hírük, hogy jöttükre megtelt a Művészetek Palotájának hangversenyterme. Ez a felvillanyozó érdeklődés és siker a muzsikusokat is meglepte, hiszen zenéjük nem sorolható a könnyen befogadható produktumok közé. A felfokozott várakozás a jazztörténeti – egykor Art Blakey, Miles Davis, Joe Zawinul oldalán, de alanyi jogon is nevet szerző – személyiségnek, a megérdemelt vastaps a magas szintű hangszertudásnak, az intenzív előadásmódnak és vélhetően a zenei gondolkodásmód újszerűségének szólt.
A folyamatosan zajló előadás közben a zongorát támaszként használó 75 éves Shorter természetszerűleg már nem úgy – bár továbbra is szuverén módon – kezeli hangszereit, főleg a levegősen fújt tenorszaxofont, mint 30 vagy 40 évvel ezelőtt. E tekintetben nem ő, hanem inkább Danilo Pérez vibrálóan szellemes akkordizációi, ugyanakkor önkorlátozóan fegyelmezett játéka határozta meg a fejleményeket. Ez a zene virtuóz hangszertudást, de annál többet is feltételez: az egymásra hangolt, egymásból építkező kreativitás olyan szintjét, amire nagyon kevesek képesek. Ha a filozófiából ismert dekonstrukció fogalma a zenére alkalmazható, akkor a kvartett játékával mindenképpen kapcsolatba hozható.
Wayne Shorter úgy szedi szét alkotóelemeire a zenét, korábbi korszakaiban keletkezett szerzeményeit, hogy azokra csak egy-egy motívum, harmónia és dallamtöredék utal. A kiindulópont ebben a megközelítésben csak referencia; a lényeg az abból kibontakozó folyamat: a szabad zeneiség manifesztálódása. Világosan artikulált melódia, funkcionális harmóniasor, azonosítható alapritmus kevés akad, rendezőelv mégis van egy-egy ráutaló téma- és akkordbemutatásban, ritmikai fordulatban, leginkább a muzsikusok belső összhangjában. Kollektív improvizáció ez, de nem egy adott téma archaikus New Orleans-i díszítéseiben és változataiban, hanem a fogantatásában, előadásmódjában és spontaneitásában a jazz teljes eszköztárát felvonultató közös jelenlét apoteózisában.
A hagyományos stuktúrákat elvető, új fogalmazásmóddal élő, modern, komoly muzsikával érkezett Budapestre Wayne Shorter. Olyan koncertzenével, amely előadótól és hallgatótól egyaránt nagyfokú összpontosítást kíván. Veszélyei is ebben rejlenek: a hangszerek párhuzamos, olykor látszólag egymástól független rögtönzései, a történések pluralitása az absztrakció nehezen követhető régióiba emelheti a játékot. Ezen az estén sikerült a varázslat: egymásra talált zene és közönség.
(Wayne Shorter Quartet. Művészetek Palotája, március 18.)
(Magyar Nemzet, 2009)