Zenék az új évezred hangjaival (Gerald Clayton, Vijay Iyer)

 

Jazzkínálatát tekintve Budapest a kontinens sok nagyvárosával felveszi a versenyt. A gya­kori helyszínek, a Budapest Jazz Club, az Opus Jazz Club, a MŰPA, a Millenáris, az A38 hajó mellett a klasszikus zene szentélye, a Zeneakadémia is teret biztosít a műfajnak.

Gerald Clayton és Vijay Iyer. Kiemelkedő, esztétikai ideáljaikban és művészi ambí­cióik­ban különböző amerikai zongoristák egymást követő fellépései a magyar fővárosban. Két este, amelyek közönsége képet kaphatott a kreatív zene jelenére (és jövőjére) hatást gyakorló muzsi­kusok tájékozódásának, gondolkodásának irányáról.  

A színesbűrű amerikai jazzbőgős apától és holland anyától 31 évvel ezelőtt született, Kali­forniában nevelkedett Gerald Clayton 2006-ban második helyen végzett a Thelonious Monk zongoraversenyen. Pályájának ívét azóta három önálló lemez, intenzív jelenlét és a listákon elért előkelő helyezések rajzolták ki. Pár hete a Bogányi-zongora bemutatóján a jazz képvise­letében már járt Magyarországon; újabb, alanyi jogú fellépésén a Budapest Jazz Clubban trió­jával mutatkozott be.

A felállás is jelezte, hogy Clayton erősen kötődik a hagyományokhoz, a jazz main stream elnevezéssel illetett, swinges alapú főáramához. Persze, a kor gyermekeként, mai észlelettel és habitussal. És a kor zenéje nem a téma-rögtönzés-témalezárás ismert és kedvelt gyakorlatára építő előadásmód, hanem a képzelet kontrolláltan szabad áramlása, a választott – akár örökzöld, mint Billy Strayhorn- és Duke Ellington-, akár saját –  dallamok, harmóniák, ritmikai képletek kötetlen variálása, továbbfejlesztése, ezzel új zenei anyag létrehozása.

Clayton zenéje belülről építkező, érzelemgazdag, személyes hangvételével és a kollektív játékkal váltotta ki a közönség elismerését. A mai jazz jellemzője a muzsikustársak aktív, önálló hozzájárulása a közös munkálkodáshoz, és ez a trió az ebben rejlő lehetőségek magas szintű példáját mutatta. Joe Sanders bőgős vokalizált, Slam Stewart 1945-ös, híres felvételét idéző szólói látványos elemekként emelkedtek ki a zenei folyamatból; Obed Calvaire örökmozgó, lendületes ütőhangszeres közreműködése pedig ritmikailag tette feszessé a zongora kalan­dozásainak körét.

Ha Gerald Clayton köszöntőjében a világ „legmenőbb” városai közé sorolta Budapestet, a Zeneakadémia nagytermében színpadra lépő Vijay Iyer sem maradt adós az elismeréssel, mondván: ilyen pompás helyen még nem játszott. A káprázatos épület inspiráló hatása végig érződött a koncerten, még ha az akusztikával akadtak is gondok (az erősített bőgő és a dob visszhangosan, elmosódottan szólt). Az indiai szülőktől Amerikában 1971-ben született, a német ECM kiadó gondozásában megjelent Break Stuff című új CD-jének anyagával turnézó zongorista ma a jazz meghatározó személyisége. Díjak, éllovas listahelyezések sokaságát tud­hatja magáénak, ám az elismeréseknél fontosabb, hogy olyan, megannyi hatást magába olvasztó és sokfelé nyitó muzsikus, aki – miközben a moden jazz nagyjait, Thelonious Monkot és John Coltrane-t nevezi állócsillagainak, a detrioti Robert Hook diszkós különféle zenéket egymásra préselő technikáját is meghatározónak tartja –, a folyamatos megújulás, útkeresés jegyében építi világát.

Iyer alapvetően tonális fogantatású zenéje ritmikus beállítottságú, de nem a hagyományos, swinges lüktetés jegyében. A zongora hangjaival indító szerzeményei szaggatott, töredezett ostinato ritmusokban („groove”-okban) terelődnek mederbe, és motorikus dinamikai fokozások révén teljesednek ki. A bőgő és a dob gyakran önálló szólamokkal válik a folyamatok részévé, a tempóváltások és az időnként egymásra rétegeződő, összetett ritmusképletek energiával telítik a zenét. A klasszikus felállású trió rendhagyóan értelmezi a közös játék és az egyéni hozzá­járulások viszonyát is: a szólók nem a muzsikusok önálló letéteként, hanem a zene szerves folyományaként kapnak funkciót.  

Az interaktivitás ilyen koncentrált formája összeszokott, egymás minden rezdülését érző partnereket feltételez. A tizenkét éve működő trió tagjai önálló pályán, más környezetekben is tevékenykednek, az őket érő hatások ihlető módon épülnek be az együttes kollektív tudatába. Stephan Crump precíziós bőgőzése szilárd ritmusalapot szolgáltat, a könnyű kezű Marcus Gilmore lebilincselően sokszínű ütőhangszeres játéka az energiák áradásának letéteményese. Vijay Iyer nem technikai felvértezettségével, hanem a gondolatiságot előtérbe helyező vonal­vezetésével áll a zene tengelyében. Olykor határokat feszegető, matematikai logikával for­málódó, hol líraian érzékeny, hol lehengerlően erőteljes előadásmódja mögött nagy pilla­na­taiban felsejlik valami hangzatokon és ritmusokon túli, ritkán megélt mélység, amely meta­fizikus dimenzióba emeli zenéjét.

(Gerald Clayton Trio, Budapest Jazz Club, március 18; Vijay Iyer Trio, Zeneakadémia, március 19.)

(Magyar Nemzet, 2015)