A dzsessz-zongorista és együttese (Dr. Kiss Ernő)

 

Olyan műfajnak szegődött apos­tolául, amelynek hely mindeddig csak a kultúra peri­fé­riáján jutott. A dzsessz Magyarországon nem tarto­zik a legnépszerűbb művészeti ágak kö­zé; kevesen szeretik, még keve­sebben ismerik. Konok megszállott­ság és elkötelezettség kell ahhoz, hogy valaki az önkifejezésnek ezt a formáját válassza: a magyar dzsessz­mu­zsikusok sorsa mindig is összekapcsolódott a műfaj elfogad­tatásáért vívott küzdelemmel.

Dr. Kiss Ernő negyedszázada építgeti következetesen saját zenei világát; számára a dzsessz életelem­mé, az önmagával való azonosulás eszközévé vált. A hajdani tánciskolái mulatságokat a mostani koncertek­kel összekötő 25 év alatt megbecsü­lést és elismerést szerzett magának a szakmában úgy, hogy mindvé­gig amatőr maradt. Igen, dr. Kiss Ernő amatőr dzsessz-zongorista, a szó nemes értelmében, s ez még inkább megnehezítette vállalt programját. Aki közönség elé áll, egyképpen méretik meg; a teljesítmény elbí­rálásánál nem a művész hovatarto­zása, hanem az alkotás esztétikai súlya esik a latba. Kiss Ernő csak a zenélés formai oldalát tekintve amatőr, színvonalában nagyon is profi: szuverén, invenciózus zenei világ birtokosa, a vérében érzi a dzsesszt. Ezt a műfajt nem lehet tud­ni; érezni kell, s ő 25 éve érzi, hogy mondanivalóját ezen a nyelven kell közölnie. Mivel a dzsessz kollektív művészet, ezért szervezi maga köré most, deresedő fejjel is a társakat, ezért tartja életben több mint tíz éve a műfaj egyetlen képviselőjét a megyében: a Debre­ce­ni Dzsessz Együttest. Neve ma már el­választhatatlan az együttesétől; ismerik Spanyolor­szágban, Len­gyelországban, Litvániában. És is­merik Hajdúszoboszlón is – ahol ügyvéd­ként dolgozik. Életének ese­ménytörténete pontosan nyomon követhető, bár annak, ami elmúlt, ő maga nem tulajdonít különösebb jelentőséget; minden idegszálával a jelenre koncentrál.

Debrecenben végezte a konzer­vatóriumot. Egy ideig gyorsírással kereste a kenyerét, mellékesként pedig tánczenekarban játszott. Már ekkor a dzsesszhez vonzódott, 1960-ra sikerült olyan zenészeket maga mellé toboroznia, akikkel az össz­táncokon komoly dzsesszbetéteket produkáltak. Közben elvégezte a jogi egyetemet. 1964-ben alakult ki a későbbi dzsesszkvartett magja. Két év múlva beneveztek a salgó­tarjáni amatőr könnyű­zenei feszti­válra, ahol kategóriájukban első díjat nyertek. Kiss Ernő pedig ki­érdemelte a legjobb szólista címet. A salgótarjáni fesztiválon még két­szer vettek részt, mindkétszer első díjjal tértek haza. Mint a legjobb amatőr együttest, a rádió őket küldte 1967-ben a zürichi, 1968-ban a bécsi dzsesszfesztiválra. 1969-ben a VIDEOTON interdzsesszfesz­tiválon léptek fel, egyetlen vidéki együttes­ként 1971-ben Csehszlovákiában jár­tak, még ugyanebben az évben meg­hívást kaptak a spanyolországi San Sebastianba. Sikeres sze­replésük eredménye, hogy még kétszer kép­viselhették Magyarországot – és Debrecent – ezen a rangos feszti­válon. 1973-ban Lengyelországban adtak több koncertet, 1975-ben Lit­vánia 30 éves felszabadulási ün­nepségein vettek részt. Rendszeres vendégei a hazai dzsesszhétvégek­nek, legutóbb (május 7-én) Szege­den arattak szép sikert. Többször köz­ve­tített műsorukból a rádió.

A külföldi eredményeknél azon­ban fontosabb, amit itthon, a deb­receni dzsesszélet föllendítéséért tett Kiss Ernő és együttese. Az évek so­rán fokozatosan sikerült megtör­niük a közegellenállást; fellépéseik nyomán egyre többen kaphattak képet arról, mi is ez a műfaj va­lójában, elérték, hogy a szorgalma­san gyarapodó közönség ma már megtölti a koncerttermeket. Nagy szerepük van abban, hogy a tavaly negyedízben megrendezett debre­ceni dzsessznapok az ország dzsesszéletének jelentős tényezőivé váltak, s hogy a város a műfaj egyik bázisa lett. Mindez rengeteg munkát és lemondást követelt az együttestől: amatőrökként olyat próbálnak el­fogadható szinten művelni, ami tel­jes embert kívánna. Különösen ne­héz ez akkor, amikor minden pró­ba, fellépés megszervezése gondot jelent. Tisztában vannak ezzel ők is, tudják, hogy mit nem tudnak, s bár Szókratész ezt minden fejlő­dés alapfeltételeként könyvelte el, az ő számukra alkotáslélektanilag csak nehezíti a görcsök feloldását, s felszabadult, kötetlen játékmód elérését – ami a dzsessz lényege va­lójában. A körülményeket nem le­het elzongorázni. Minden fellépé­sükön kettős falat kell áttörniük: ami önmaguktól s a közönségtől vá­lasztja el őket; a kettő kölcsönösen összefügg. Mégis vállalják a meg­próbáltatásokat, mert érzéseiket, gondolataikat így akar­ják közölni a világgal, s mert tudják, hogy önmagukat is a zenélésen keresztül érhetik el. Törekvésük tiszteletre­méltó; missziót töltenek be.

A Debreceni Dzsessz Együttes ebben az évben ünnepli fennállásá­nak tizedik évfor­du­lóját. Tíz év után megkapták a hivatalos elisme­rést is: Kiváló Együttes címmel tün­tették ki őket.

(Hajdú-bihari Napló, 1976)