A jazzünnep margójára
Hemzseg a magyar jazzélet a tehetségektől, a hétvégén tartott Magyar Jazz Ünnepe mégsem hagy zavartalanul édes utóízt. A szakma megosztott, kulturális támogatásból a jazznek alig jut.
A jazzt Kelet-Európában a rendszerváltozás oldozta el végérvényesen a politika köldökzsinórjáról. A kezdeti felpezsdülés után hamar jött a keserű felismerés; a jazz rétegzene, üzleti alapú forgalmazásához kicsi az ország felvevőpiaca. A támogatásért folytatott küzdelem szükségszerűen a magyar jazzmuzsikusok életformája lett, és elsősorban olyanok előtt nyílik tér, akik szervezői vénával és kapcsolati tőkével is rendelkeznek.
Ezen kívánt változtatni a műfajt képviselő egyetlen társadalmi szervezet, a Magyar Jazz Szövetség, amikor 2004 táján vezető muzsikusok bevonásával tárgyalásokba kezdett a kulturális kormányzattal a magyar jazzművészet támogatása érdekében.
Az egyeztetések eredményeként a kulturális miniszter saját keretéből 18 millió forintot juttatott a szakma nevében fellépő muzsikusoknak, akik az összeg felhasználására 2005-ben létrehozták a Magyar Jazzmű-vészek Táraságát (MJT). Később a minisztérium három évre 75 millió forintot ítélt meg a tizenegy muzsikust tömörítő csoportosulásnak.
Az MJT – amelynek első elnöke kilépéséig Szakcsi Lakatos Béla Kossuth-díjas zongoraművész volt – produkciós irodát nyitott tagjainak menedzselésére, törzshelyként klubot hozott létre a Columbus állóhajón, honlapot indított, látványos vállalkozásokat kezdeményezett. A társulás tagjai még az előző kurzus utolsó hónapjaiban is jelentős juttatást kaptak. A kormányzat azzal is megfejelte az MJT-t kivételezettként kezelő politikáját, hogy Kossuth-díjjal tüntette ki a tárgyalásokon legharciasabban fellépő muzsikust. A központi források elapadásával megszűnt a társaság létalapja; az MJT a közelmúltban bejelentette feloszlását.
Az MJT létrejötte zavart keltett a magyar jazztársadalom mellőzött többségében és a Magyar Jazz Szövetségben (MJSZ) is. Az MJSZ 1990-ben az egész magyar jazz érdekeinek képviseletére jött létre, működésének fedezetét folyamatos pályázással teremti elő. Honlapot működtet, hírlevelet ad ki, évente megrendezi a Magyar Jazz Ünnepe sorozatot, díjakat ad át – mindezt a vezetőség önkéntes munkájával, önálló iroda és titkárság nélkül. A szövetségnek ugyan sikerült egyszeri húsz-millió forintot szereznie a miniszteri keretből, ez azonban csak átmenetileg enyhítette a papíron csaknem háromszáz tagot felmutató egyesület gondjait.
Az utóbbi években jelentős változások történtek a magyar jazzben. A 70-es, 80-as években színre lépett ötvenes-hatvanas generáció árnyékában új nemzedékek nőttek fel, amelyek más utakon keresik az érvényesülést. Többen vezető amerikai jazzintézményekben képezték magukat, itthon mégis alig jutnak lehetőséghez.
Akkor nyílhat esélyük a kitörésre, ha az egyes muzsikusokat és csoportosulásokat kijárásos módon helyzetbe hozó támogatás helyébe szakmai alapokon nyugvó, értékelvű, kiszámítható, elsősorban a befogadó helyek működését segítő gyakorlat lép. Például a skandináv modell alkalmazásával, amely az értékes zene támogatására fordított költségvetési támogatásból normatív alapon juttat keretösszeget a jazznek, felhasználását szakmai szervezetekre bízza.
Kulturális identitásunk hiányos értelmezése lenne, ha nem vennénk róla tudomás; a jazz mára a magyar kultúra része, Magyarország a lengyelekhez felzárkózva komoly tényező lehetne az európai jazzpalettán. Kultúrpolitikai akarat nélkül azonban nem megy.
(Magyar Nemzet, 2011)