Big band mint alkotóműhely (Budapest Jazz Orchestra)
Sorjáznak a nevek a jazz huszadik századi történetéből: Glen Miller, Duke Ellington, Count Basie, Stan Kenton, Benny Goodman, Tommy Dorsey, Woody Herman, Gil Evans, Sun Ra, Don Ellis, Maynard Ferguson, Matthias Ruegg… Muzsikusok – zeneszerzők, hangszerelők, kiemelkedő egyéniségek, akik neve márkajelként forrt össze az általuk vezetett nagyzenekarral. A század harmincas éveiben meghonosodott big band-felállás és -hangzás a swing-korszakban felülmúlhatatlan népszerűségre tett szert.
A BJO és Joe Lovano, Debrecen, 2014
Kétféle big band létezik: intézményes alapon szerveződő (például rádiók által működtetett), illetve egy-egy meghatározó személyiséghez kötődő társulások (az utóbbiak lehetnek alkalmi zenei közösségek, mint a Globe Unity Orchestra). Egy ország jazzkultúrája szempontjából meghatározó szerepet játszanak a nagyzenekarok: legnagyobb létszámú együttesként a legösszetettebb jazzhangzás, a legváltozatosabb hangszerelési megoldások letéteményesei. A hagyományok ápolóiként és zenei alkotóműhelyként is funkcionáló big bandek alakítása és fenntartása szakmai szempontból mindenhol folyamatos kihívás, késztetés, sőt küldetés.
Nincs ez másként Magyarországon sem. A jazznek zöld utat nyitó hatvanas évek óta sok kísérlet tettek nagyzenekarok létrehozására. Ezeket az esetek többségében egyéni zeneszerzői, hangszerelői ambíciók motiválták (Deák Tamás, Stark Tibor, Vukán György, Regős István). A nagyzenekari játék iránti kollektív igény hozta létre a nyolcvanas években a Friedrich Károly és Sipos Endre vezetésével megalakult Budapest Big Bandet, amely - a többihez hasonlóan - az anyagi források elapadása miatt hamar megszűnt. A rendszerváltozással beköszöntő kilencvenes évek robbanásszerű átalakulást hoztak a magyar jazzéletben is. Új klubok nyíltak, lemezkiadók, szaklapok jöttek létre, nagy számban kerültek ki tehetséges muzsikusok az intézményekből. A Budapest Jazz Orchestra (BJO) megalakításának gondolata 1988-ban egy véletlenszerű esemény következtében – a Cotton Club Singers nagyzenekari kíséretet igényelt új műsorához –, de ad hoc módon verbuválódott muzsikusokban fogant meg.
A zenekar vezetőjéül Fekete-Kovács Kornél trombitást és Schreck Ferenc harsonást választották. Léderer Tamás üzletember, aki ugyan nem zenész, de az ügy iránt rendkívüli elkötelezettséget mutatott, jelentős külső segítséget nyújtott a csapat indulásához és talpon maradásához. Első lépésként arra törekedtek, hogy elsajátítsák azt a sokszínű játékmódot, amely a big band muzsikálás jellemzője. Ezzel párhuzamosan egyfajta misszióként azt is vállalták, hogy a maguk számára felfedezett értékeket, a big band-irodalom jeles alkotásait eljuttassák a jazz iránt fogékony, de kevésbé tájékozott közönséghez. Távlati célként önálló hang és stílus kimunkálását is megjelölték. Ehhez olyan magyar hangszerelők közreműködésével számolhattak, mint Oláh Kálmán vagy Friedrich Károly, de a zenekarban is akadtak a komponálás iránt érdeklődő tagok, például Zana Zoltán vagy Fekete-Kovács Kornél.
A BJO első hét éve a lelkesedés, a kemény munka, a nehézségek és a sikerek váltakozásának jegyében telt el. A meghívások és a fellépési lehetőségek jelezték, hogy Magyarországon elég erős az igény a színvonalas nagyzenekari muzsika iránt. Az együttes bérleti sorozatokban mutatta be a big band-irodalom remekműveit és a műfaj nagyjait (a sorból kiemelkedtek a Duke Ellington előtt tisztelgő összeállítások). De egyre gyakrabban tűzték műsorra kortárs magyar szerzők darabjait is. Rendszeresen szerepeltek velük vendégszólisták, előbb hazaiak, majd külföldről olyan nevek, mint Dave Liebman, Peter Erskine és Al DiMeola. A BMC Records két nagylemezüket jelentette meg Fekete-Kovács Kornél nagylélegzetű alkotásaival (Budapest Jazz Suite, 2002 és Human Circle – The Wayfarer, 2003). A BJO fontos szerepet vállalt a Magyar Jazz Szövetség évente megrendezett országos big band találkozóinak lebonyolításában, segítve az örvendetesen fejlődő nagyzenekari játékkultúra térnyerését.
A több éves, következetes munka eredményeként a zenekar neve Magyarországon és külföldön egyre szélesebb körben vált ismertté. Egy idő után azonban mindenki számára világossá vált: az amatőr létezés korlátokat állít a szakmai fejlődés elé, a továbblépés feltétele az, ha hivatásossá válik az együttes. A jazz – s így a BJO – helyzetének támogatásáért 2003-ban aktív érdekérvényesítésbe kezdő Magyar Jazz Szövetség álláspontja szerint ez a zenei előadási gyakorlat eljutott arra a szintre, hogy, a szimfonikus zenekarokhoz hasonlóan, egy hivatásos alapon működő jazz big band is kiemelt, rendszeres állami támogatásban részesüljön. Ehhez szükséges volt, hogy valamely – fővárosi – költségvetési szerv befogadja a BJO-t, és biztosítsa a fenntartásához szükséges, tízmilliókra rúgó összeg egyik részét. Ilyen önkormányzat azonban a máig nem akadt. A lobbizás eredménye, hogy a kulturális miniszter saját keretéből évente ötmillió forintnyi támogatást ítél a csapatnak.
A Budapest Jazz Orchestra krónikájába vízválasztóként került be a 2005. esztendő. Egy, a nyilvánosság előtt rejtve maradó konfliktus miatt kiéleződött a viszony a zenekar és az első számú házi szerzővé és szervezővé előlépett művészeti vezető között. Fekete-Kovács Kornél bizalmi szavazást kezdeményezett az ügyben, ám a zenekar ellene foglalt állást. A művészeti vezető ekkor úgy döntött, hogy kiválik az együttesből. Nem sokkal később Modern Art Orchestra névvel új formációt alapított, ahová négy további muzsikus – a bőgős, a gitáros és két fúvós – követte.
A BJO tagjai megrázkódtatásként élték meg a történteket, de a soron következő fellépések nem hagytak időt a tétlenségre. A törzs, az összeszokott fúvóskórus együtt maradt, a megüresedett helyeket új tagokkal pótolták, művészeti vezetőnek pedig a több évtizedes szakmai múlttal és pedagógiai jártassággal bíró Elek István szaxofonost kérték fel.
Hogyan tovább? Elek István művészeti vezető, Schreck Ferenc ügyvezető és Kollmann Gábor, a zenekart újabban irányító művészeti tanács tagja a múlt boncolgatása helyett a jövőbe tekint. Zeneileg és lelkileg összetartó, kiváló muzsikusokból álló csapatnak tartják a tizenhét tagú BJO-t, amelyben az évek során összeérett az a játékmód, amitől big band a big band. Látják maguk előtt a fejlődés lehetőségét. Új, egyéni nyomvonalat, irányt keresnek a BJO számára, amely hangsúlyosabban épít a magyar zenei gyökerekre (például Dresch Mihály vagy Borbély Mihály világa – big band változatban…). Ehhez kulcskérdés a zenekar számára komponáló szerzők, hangszerelők megtalálása. Nevek, próbálkozások, sőt újabb darabok már vannak. Az együttes óvakodik attól, hogy a kortárs vonal mellett kötelezze el magát. A közönségnek kívánnak játszani, ezért tartják műsoron a nagyzenekari játék klasszikus műveit. A folytonosság biztosítéka lehet a hazai és külföldi fellépések friss sorozata, a CD-felvételek. No és a vendégszólisták: Budapesten George Duke zongoristával, a debreceni jazzfesztiválon pedig Kevin Mahogany énekessel terveznek a szervezők közös fellépést.
(Gramofon, 2006/2)