Daloskönyv (Dresch Mihály kiegyenesedik)
Kétféle jazzmuzsikus van: aki játszik standardeket, és aki nem. A sztenderd fonetikusan írva rendkívül csúnya szó, majdnem olyan, mint a disztributor vagy a díler. Az örökzöld sokkal szebben hangzana, ha nem volna félrevezető. Örökzöld minden, ami régi és sláger, ellenben a standard csak a jazzben ismeretes. Hogy még bonyolultabb legyen az élet, vannak örökzöld standardek, amelyeket bármely jazzmuzsikus eljátszik, és vannak nem örökzöld standardek, amelyeket csak a modern jazz művelői tűznek műsorukra.
Dresch "Dudás" Mihály annak idején becsülettel elvégezte a Bartók Béla szakiskola jazztanszakát, tehát kijárta a standardek iskoláját. Ezt követően végiglépdelt a tagadások természetes stációin, mígnem rátalált saját útjára, a magyar és a környező népzenék mikrokozmoszának és a jazz improvizatív jegyeinek az ötvözetére. Ezzel a hazai avantgárd egyik mitikus alakjává vált, de kizárta magát az un. szakma kegyeiből, hiszen amit játszik, az nem a hagyományos értelemben vett jazz, de nem is népzene. Más.
A több fúvós hangszeren is játszó Dresch időről időre megelégeli a ráosztott szerepet, és borsot tör a kategorizálók orra alá. Előveszi a daloskönyvet, és jazz-standardeket játszik. Vele van hűséges bőgőse, Benkő Róbert, de a dobok mögött ilyenkor nem megszokott partnere, Geröly Tamás, hanem régi játszótársa, a sokoldalú Baló István ül. A közönség meglepetten észleli, hogy Dresch nem szakadt el a gyökerektől, sőt kapcsolata nagyon is eleven velük. Egy-két kivétellel modern standardeket választ (Parker, Monk, Coltrane, Davis, Rollins), ám meglepő módon nem kívülről közelít hozzájuk, nem forgatja ki, értelmezi újjá és mutatja fel őket tisztes távolról, ahogyan azt sok avantgárd zenész teszi – hanem lényegükkel azonosulva szólaltatja meg a darabokat. Íme, a zenész, aki beszéli ezt a nyelvet (is). Játékmódja a korai Coltrane és Rollins erőteljes, expresszív hangzását idézi: benne így él ez a világ.
Jó, hogy Misi standardeket (is) játszik. Annak jele ez, hogy szabadnak érzi magát. Függetlenedve a mást gyanakodva méregető szakmai megítélés súlya alól, már nem szükséges igazolásképpen állandóan előkapnia a jogosítványát. Másfelől, eddigi útja elegendő védettséget ad neki ahhoz, hogy az őt másságáért kedvelő hívei ilyenkor ne a dezertőrt lássák benne. Hiszen akár a standardeket, akár saját zenéjét játssza, Dresch Mihály mindig ugyanúgy van jelen a színpadon: férfias szeméremmel, összes energiájával, teljes kitárulkozásával. A dolgok ez esetben is összeérnek, van itt egy ember, aki muzsikus Magyarországon.
(Bárka Színház, Hajónapló, 1995)