Dzsesszmérleg, 1983

 

Hozott-e olyan változásokat a tavalyi esztendő a magyar dzsesszéletben, amelyek indo­kol­nák a számvetést – avagy különösebb események nélkül olvadt bele ez a 12 hónap az év­sza­kok körforgásába? Ha az egyik feltételezést közelebbről szemügyre vesszük, a másikról is képet kaphatunk.

Az év talán legfontosabb fejleményének előzményei még 1982 tavaszára nyúlnak vissza. Harminc év után ekkor született meg a Magyar Zeneművészek Szövetsége elnökségének állásfoglalása arról, hogy "a dzsessz a komoly- és a könnyűzenétől egyaránt független, önálló művészi megnyilatkozás, a kreatív rögtönzés magasrendű formája". Ezzel megnyílt a lehe­tőség a régóta esedékes szervezeti és jogi intézkedések előtt. Ennek jegyében kerülhetett át 35 magyar dzsesszmuzsikus az Országos Filharmónia szólistáinak sorába. Az átsorolás, noha köz­vetlen előnyei a jelenlegi gazdasági helyzetben nehezen érvényesülhetnek, fontos lépcső a dzsessz társadalmi presztízsének növekedéséhez, státuszának erősödéséhez. Ezt segítheti a hangverseny­rendezési illetékek és a szerzői jogi kérdések tisztázása is, de legalább ennyire kívánatos volna előrelépni a közvetítés, az impresszálás dolgában. Intézményes képviselet hiányában mindennek terhét jelenleg ugyanis a muzsikusok kénytelenek magukra vállalni. A hovatovább elodázhatatlan megoldást a magán menedzserirodák engedélyezése hozhatná el, ennek azonban a jogszabályok útjában állnak. Márpedig ennek rendezése nélkül aligha vár­ható minőségi javulás a magyar dzsessz színvonalában.

A gazdasági recesszió hatása egyébként is a többi művészeti ágnál érzékenyebben érinti a rétegzenének számító dzsesszt. A kulturális költségvetés csökkenése 1983-ban a koncertek számának mérséklődéséhez vezetett. Fokozódó anyagi gondokkal küszködnek a műfaj bázisát képező, spontán módon szerveződő, többnyire művelődési házakban működő dzsesszklubok; az elmúlt évben ez több közösség megszűnését, a programok beszűkülését okozta. A klub­vezetők Szekszárdon tartott harmadik országos találkozóján az aggodalom hangjai kerültek túlsúlyba, s a féltés a magyar dzsessz jövőjét is érintette.

Ugyancsak a szűkülő gazdasági lehetőségek miatt maradt el néhány nagy múltú fesztivál. Egyedül a debreceninek sikerült megőriznie korábbi erényeit, pedig ezeknek a rádió által tá­mogatott rendezvényeknek meghatározó szerepük volna a dzsessz népszerűsítésében, a kü­lön­féle irányzatok, áramlatok megismertetésében, a kortárs dzsessz neves európai és amerikai elő­adóinak bemutatásában. Némiképp enyhíti a veszteséget a Budapest Sportcsarnok évi két dzsesszkoncertje, amelyeken világsztárokkal találkozhat a közönség.

A hátráltató körülmények ellenére feljegyezni való események is történtek 1983-ban. A hanglemezgyártó vállalat módosított kiadáspolitikájának gyümölcseként több figyelemre méltó lemez látott napvilágot: Szabados György, Pege Aladár, a Binder együttes, a Kaszakő együttes, a Benkó Dixieland Band neve említhető a sorban. A televízió is nagyobb teret szentel a dzsessznek, a pori és a montreux-i fesztiválokról készített sorozatok jó propagálói ennek a zenének. A rádió a kialakult gyakorlat szerint, némiképp kedvezőbb időpontokban, heti 6-8 órában sugározzadzsesszműsorait.

A magyar muzsikusok a hazai piac beszűkülését külföldi fellépésekkel igyekeznek ellen­súlyozni. Bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe – ez perspektívát adhat létezésüknek. Vibráló változatosságával, irányzatainak sokféleségével , a személyiség szerepének hangsúlyozásával a dzsessz olyan folyamhoz hasonlítható,, amely kontinenseket köt össze – de művelőinek ahhjoz, hogy lépést tudjanak tartani a fejlődéssel, benne kell élniük ebben az áramlatban, állandóan érezni kell annak sodró erejét. Valótlan volna azt állítani, hogy a hazai muzsikusok a világ dzsesszéletének számottevő tényezői – ettől éppen a menedzselés amatőrizmusa fosztja meg őket –, de méltánytalan volna hallgatni Pege Aladár, Szabados György, Kőszegi Imre, a Supertrió, a Molnár együttes és a Benkó együttes külföldi sikereiről. S hogy a fiatalok előtt is adódhatnak lehetőséget, azt egy jazz­tanszakos együttes külhoni versenyeken elért előkelő helyezései bizonyítják. Itthon pedig, a koncertek számának csökkenésével ellentéses ten­den­ciaként nőni látszik a zenélési kedv, vidéki városokban nagyzenekarok alakulnak, ország­szerte sok di­xie­land együt­tes szerveződik, s az állami zeneiskolákban szakavatott tanárok irányításával új, fakultatív dzsesszbázisok jönnek létre.

Társadalmi nyilvánosságát illetően szélesedő kommunikációs mezőt tudhatott maga mö­gött a dzsessz 1983-ban. Első ízben jelent meg olyan könyv, amely kifejezetten a magyar dzsessz múltjának és jelenének bemutatására vállalkozott. A Magyar Zeneművészek Szö­vetsége által kiadott Jazz című periodika évente háromszor és kis példányszámban kerül az olvasók kezébe, de érezhető igény volna arra, hogy sűrűbben és általános körű forgalmazással elégítse ki az érdeklődők informá­ció­éhségét. A rendszeres fórum megteremtése egyúttal a szakmai tájékozódás és az objektív értékrend kialakításának forrásául is szolgálhatna. Ezt nem pótolhatják egyes hetilapok (Új Tükör, Magyar Ifjúság) többnyire hasznos, de rendszertelenül megjelenő cikkei.

S hogy milyen évet zárt a magyar dzsessz 1983-ban? Ha a mérleget Szabados György Liszt-díjának felemlegetésével zárjuk, azt azért tesszük, mert példának és mércének tartjuk: e sokáig kiszorított helyzetben lévő, kisebbségi zene képviselője is eljuthat a társadalmi megbecsülés eme fokára. Ennek azonban előfeltétele az olyan szuverén és elkötelezett alkotói magatartás, amely Szabados pályáját igazgatja.

(Magyar Nemzet, 1983)