Jazz (Művészet vagy melléküzemág? - riport)

Egy ország jazzkultúrája nem kis mértékben múlik a tradíciókon. A miénk szegényes. A két világhá­ború között ugyan eljutott hozzánk – hollywoodi filmek kísérőzenéje­ként – valami hal­vány jazzutánzat, ez azonban vajmi keveset mutatott a műfaj valódi arcából. Az 50-es években – a modern jazz föllen­dülésének időszaka ez – még a műfaj létjogosultságát is kétségbe vontuk. Az a tizenöt év, amióta rendszeres hazai jazzéletről beszél­hetünk, még múltnak is kevés.

A rehabilitáció a '60-as években kezdődik: szakkönyvek, cikkek méltatják a jazz jelentőségét. A kedvező légkör megteremtése nem kevés, de hogy a zene igazi értéke­ket létrehozva elfoglalja méltó he­lyét kulturális életünkben, bonyo­lult mechanizmusokon kell utat törnie.

Deseő Csaba a Dália Klubban, 1962 (Forrás: jazzma.hu)

A pódiumon

Magyarországon ma háromféle formában találkozhat a közönség a jazzel: a klubokban, koncerte­ken, a rádióban és lemezeken. A legkötetlenebb forma közöttük a klub.

(Klub) Ez a fogalom nálunk kü­lönleges jelentéssel bír. Szabályos jazzklub nem működik az ország­ban; helyét klubfoglalkozások töl­tik be.

(B. K. pozanos: Minden világvá­rosban van olyan szórakozóhely jellegű jazzklub, amely állandóan nyitva tart, és esténként zenekarok játszanak. Budapesten nincs ilyen, pedig nagy üzlet lenne ... Minden zenész odajárna, s a külföldi mu­zsikusokat is lehetne hová hívni.)

Egy klub átlagos programjában két lemezbemutató és a hozzájuk kapcsolódó ismertetés szerepel. He­lyenként –ahol erre lehetőség van, főleg Budapesten rendszeresen – együttesek is fellépnek. Ezeknek a kollektív zenehallgatásoknak a hatékonyságát nehéz lemérni; mindenesetre az országban működő mintegy 25 klub a spontán érdek­lődést kihasználva értő jazzbarátokat nevelhet.

A jazzklubok közönsége fiatalok­ból verbuválódik; ezt a korosztályt kell megnyerni a műfaj elfogadta­tásához. Ha sikerül őket becsalo­gatni a hangversenytermekbe, az élő muzsikával való találkozás élménye kiválthatja az érdeklődést a koncertzene magasabb rendű kom­pozí­ciós törekvései iránt. Koncertek szervezésével az ORI, a rádió és a művelődési központok foglalkoznak.

(Koncert) Az ORI a legutóbbi időkig egyáltalán nem juttatott pó­diumot magyar előadóknak. Elho­zott néhány világsztárt, rendezett néhány látványos koncertet, de ez a magyar jazzéletet nem nagyon vitte előre. A rendezés körülmé­nyei néhányszor már-már az elő­adás megtartását veszélyeztették, így nem csodálkozhatunk, hogy a méltán világhírű művészek tudá­suk javából igen keveset mutattak. A magas jegyárak a közönség összetételét is megszabták. Minden­fajta felmérés nélkül is nyilván­való, hogy ezeken az „ünnepi" es­téken nem azok töltötték meg az Erkel Színház nézőterét, akik a műfaj hétköznapjait is figyelem­mel kísérik. Talán a jazz fokozódó népszerűségének köszönhető, talán egyszerűen szembetűnő lett köz­ponti hangversenyrendező szervünk közönye a magyar muzsikusok iránt, tény, hogy az ORI megvál­toz­tatta álláspontját. Az évi három­-négy koncerten mindig megtelik az Erkel. Többre is lenne igény, a ren­dezők a teremproblémákat emlege­tik. Az Erkelt nehéz megkapni, más megfelelő hangversenyterem alig akad a fővárosban. Próbálkoz­nak árukapcsolással is: a vezető beategyüttesek koncertjein jazz ze­nekarokat is felléptetnek. Nemegy­szer ők kapják a nagyobb tapsot.

A koncertélet fellendülésében egyre nagyobb szerepet töltenek be a rádió és a vidéki művelődési központok által közösen szervezett jazzhétvége-sorozatok. Ezek jelen­tik talán a legrendszeresebb pó­diumlehetőséget a zenészek számá­ra. Az évenként ismétlődő találko­zók hatására több vidéki városunk­ban (Debrecen, Szeged, Nagykani­zsa, Pécs) megindult, illetve fel­gyorsult a helyi muzsikusok és a közönség szerveződése. Az emlí­tett és még néhány más városunk bázisa ma a műfajnak. A rádió te­kintélye és az esemény országos visszhangja a helyi tanácsi és kul­turális szerveket – legalább éven­te néhány napra – a jazz mellé állítja. A koncertek rádiófelvéte­leinek sugárzása a többi között a vidéki együtteseknek is országos nyilvánosságot teremt. Több he­lyütt próbálják a rendezvényeket fesztivállá bővíteni. A megvalósu­lás­nak azonban anyagi akadályok állják útját. 1975 januárjától olyan hangversenyrendezési illetéksza­bályt hoztak, amely a jazzkoncer­tekre ugyanolyan adótarifát állapít meg, mint a könnyűzenére; a ko­molyzene illetékköltségei jóval ki­sebbek. Jó néhány műsorrendező szerv így csak ráfizetéssel rendez­het jazzkoncerteket.

(Fesztiválok) Magyarországon ma nem rendeznek fesztivált. Koráb­ban kettő is volt: az Alba Regia-VIDEOTON Interjazz Fesztivál és a Ceglédi Amatőr Fesztivál, amely az európai jazzintézetek növendé­keinek teremtett fórumot. Mind­kettő megszűnt.

Nem mintha a fehérvári feszti­vál teljes mértékben betöltötte vol­na rendeltetését. Létrejöttét is in­kább a VIDEOTON gyár anyagi támogatásának (és reklámcéljainak) köszönheti, Fe­hérvárott nem volt – ma sincs – jelentős tábora a jazznek. Persze, közönsége azért akadt az eseménynek – ha nem, hát diákok és katonák segítettek a rendezőkön. Másutt, s nemcsak Pesten, százak vagy ezrek hallgat­ták volna örömmel az első vonal­beli külföldi együtteseket.) A meg­szűnéshez végül is – nyílt titok – a rendezők és a tévé közötti nézet­eltérések vezettek. Nem tudjuk, ki a hibás, nem is érdekes. A vesztes mindenképpen a magyar jazz ma­radt. Az utódlás azóta is megoldat­lan.

A rádióban

A jazz legfőbb patrónusa két­ségkívül a rádió. A műsorok szer­kesztője, Kiss Imre mondja:

- A jazz a rádióban is a 60-as években kezdett tért hódítani. Az új műfaj iránt fel kellett kelte­nünk a nagyközönség érdeklődését. Törekvéseink középpontjában ma is a minél szélesebb közönségbá­zis megteremtése áll. Szerkesztési elveink ezt szolgálják; műsoraink java ré­szében közérthető, vagy ép­penséggel „standard" felvételeket forgatunk le, de emellett nem zár­kózunk el az avantgárd kísérletek bemutatásától. Ez a muzsika soha­sem volt olyan népszerű, mint ma, hallgatóságunk egészét tekintve azonban így is a közepesen kedvel­tek közé sorolhatjuk. Ez a körül­mény bizonyos fokig lehetőségeink határait is megszabja.

A rádió jazzadásainak műsoride­je heti hat-hét óra. A mennyiség tükrözi a fenti megállapítást, a mű­faj inkább lehetőséget kap, mint támogatást, az adott helyzetben ez mégis sokat jelent. Jazztörténeti érdekességek, híressé vált felvéte­lek leforgatása mellett a program nagyobb hányadában friss anya­gok, elsősorban fesztiválműsorok hangzanak el. A legjelentősebb fesztiválokon rögzített műsort a rá­dió az eseményt követő hetekben már sugározza. A legújabb törek­vések, irányzatok így szinte kelet­kezésük pillanatában eljutnak hoz­zánk is. Az örvendetes tény még feltűnőbbé teszi azt az űrt, amit a külföldi jazzlemezek hiánya kelt. A jazztörténet fordulópontjait jelentő, irányt szabó kísérleteket megörö­kítő klasszikussá vált lemezeket nemcsak az üzletekben keressük hiába, hanem a rádió – egyébként igen változatos – programjaiból is hiányoznak. A műsorok hatékony­ságát az is csökkenti, hogy a felvé­teleket „ömlesztve" kapják a hall­gatók; az előadók és a kompozí­ciók ismertetése legtöbbször elma­rad. Nem szakmabelieknek jelen­tene ez tájékoztatást (ők úgyis rá­jönnek), hanem a nagyközönség­nek. A rádió egyik legjelentősebb kezdeményezése a jazz-alkotóműhely létrehozása, ebben hazai és külföldi szólisták közösen készíte­nek felvételeket. A tapasztalatok mindig gyümölcsöző cseréjén túl a nemzetközi kapcsolatok kialakulá­sát is elősegíti ez a forma. A műsorcsere révén megkapja a felvett anyagot minden olyan ország rádió­állomása, ahonnan a műhely ven­dége­ket fogad.

A rádió sokat tehet – tesz – a jazzért: nemcsak műsort sugárzó intézmény és műhelymunka szín­helye, koncertszervező és ösztönző tevékenységét is nehezen nélkü­lözheti jazzéletünk.

Lemeztelenül

A jazz improvizatív zenei forma; teljes értékű rögzítése kizárólag technikai úton lehetséges: a jazzmuzsikus teljesítményét a hangfel­vétel, a hanglemez őrzi meg az utó­kornak; a lemez az, amit a jazzbarát hazavihet otthonába, ötször, tízszer meghallgathat és megismer­het.

Vidéki nagyvárosunk hanglemez­boltjában 1975 decemberében két darab magyar lemez árválkodott. Hol vannak hát a magyar jazzle­mezek?

(F. J. orgonista: két szék között ülünk. Állami támogatást nem ka­punk, mert nem a komolyzenéhez soroltak. Viszont a tánczenéhez sem tartozunk, mert állítólag nincs bennünk üzlet.)

Ha néhány évre visszamenőleg átlapozzuk a megjelent lemezek listáját, két kezünk is sok a szám­vetéshez: a Modern Jazz Antoló­gia néhány darabjával, a Pege, a Szabados és a Benkó együttes le­mezeivel ki is merül a névsor.

(J.V. dobos: Velem Nyugaton már négy lemezt készítettek. Itthon egyetlen felvételen játszom.)

Ha a magyar jazzéletről valaki a kiadott lemezek alapján akarna ké­pet formálni, ugyancsak lehangoló eredményre jutna. Csakhogy ez a kép nem a valóságot tükrözi. A hat­vanas évek végén és a hetvenes évek elején ugyanis a műfaj fölfelé ívelt: fiatal, tehetséges zenészek nemzedéke lepel t a pódiumra, meg­újították és előre mozdították a megfeneklett jazzéletet. Ezzel a fejlődéssel azonban hanglemez­gyártásunk nem tartott lépést.

(S. O. zongorista: A lemezgyár bevétel-kiadás alapképlettel gaz­dálkodó önelszámoló cég; a művé­szi terméket el kell adni. Ezért in­kább tizedik X. Y. tánczenei le­mez, mint első Fried­rich Károllyal. Hogy ez a Friedrich tudna olyat fújni, mint Európa-szerte ismert lengyel kollégája, akinek már több lemez van a háta mögött? Én biztos va­gyok benne. Da hogyan tudja be­bizonyítani?! Hóna alatt a kotta­papírral?)

Persze, sorolhatók a racionális el­lenérvek is, körülbelül így: nincs kereslet, az a néhány lemez így is évek óta az üzletekben porosodik; kicsi a hanglemezgyártó vállalat anyagi fedezete és kapacitása; ko­molyzenei lemezekből is nagy a le­maradás, s elsősorban azt kell be­hoz­ni; majd ha felépül az új hang­lemezgyár...

E kifogások, ha sok is bennük az igazság, s ha tudjuk is, hogy hama­rosan több önálló lemez jelenik meg, a helyzeten mit sem változ­tatnak: a magyar jazz egy adott korszakának termése jórészt már születése pillanatában a múlté lett; nyomtalanul eltűnik a süllyesztőben. Ami pedig a piacot illeti: a mennyiségi mutatók nem minden eset­ben jelzik objektíven egy műfaj életképességét. Mert a jazzre is ér­vényes a tétel: fogékony fül is csak sok-sok zenehallgatás, hosszú fejlődés során finomodik. A passzív befogadás tehát aktívvá formálható, az igény felkelthető – ha szorgalmazzák. Például hangle­mezkínálattal.

A „feeling" – és ami mögötte van

Semmiféle művészet sem viseli el az elszigeteltséget, de közösségi jellegéből következően a jazz még puszta vegetációra sem képes tár­sadalmi bázis nélkül. A művész - produkció - közve­títő közeg-közönség egyszerre meghatározott és meghatározó; kölcsönös függvé­nyei egymásnak. Az alfa és omega természetesen mégiscsak a zene és művelői: a muzsikusok. A Who' s Who in Hungarian Jazz című belső kiadvány harminckilenc magyar jazzmuzsikus adatait tartalmazza; átlagéletkoruk 33 év. Társadalmi helyzetük még ma is teljesen ren­de­zet­len.

– Magyarországon a jazzt min­den zenész mellékállásban csinál­ja. B. zeneiskolában tanít (ez van a személyi igazolványába írva), R. a vendéglátóiparban játszik, F. autógumi keres­ke­déssel foglalko­zik. Ezért olyan a színvonal, ami­lyen. Nem a tehetségben van a hi­ba; világszín­vonalon tudna adni az ország zenészeket. De nem bír el többet, a felvevőpiac kicsi. S ha az ember nem tudja a zenét művelni, akkor nem tud nagyot alkotni – mondja B. Gy. gitáros.

– Jazz-őszinteség? Az őszinteség szuper luxus. Csak akkor engedheti meg magának az ember, ha van miből megélnie – jegyzi meg L. B. zongorista. – Ha a muzsikus a jazzből akar megélni, akkor az üz­let felé megy. S ez nem csoda; mi­kor kérdezett meg bennünket va­laki, hogy van-e mit ennünk egy­általán?

Gy. Z. szaxofonos:

– Nincs összetartás a zenészek között. Nincs miért. Ezért nem alakul ki jó együttes. Bandát összetartani, cuccot venni – mire? Ki tud manapság százezer forintot leakasztani? Kevés a lehetőség: három hakni három hónapra. Köz­ben kénytelen mindenki máshol kereskedni. Persze, hogy nem megy előre a szakma, amikor nincs élet, nincs konkurencia. De miből is termelődne? Ez a pár ember is úgy össze tud kapni. Mételyezik a körülmények.

K. I. dobos:

–Nincs egy központi ember, aki foglalkozna velünk. Nyugaton menedzserek intézik a dolgokat. Itt nekünk magunknak kell írogatni, szervezni. Ez rengeteg energiát fel­emészt... Külföldi koncertek? Is­meretség, barátság révén. Az Interkoncert semmit nem tesz. Pedig nagy szükség lenne nemzetközi vo­nalra terelni a jazzt, a vérkerin­gést megindítani. Hogy minél több külföldi zenész, együttes jöjjön, magyar utazzon. Itthon sok a jó zenész, de kevés a tananyag, amit megtanulhatnak. Én öt évig kül­földön játszottam; amit tudok, ott tanultam.

S. O. zongorista:

– Szuperklasszisok vannak kint szerte a világban, s nem tudnak hazajönni. Földhözragadt problé­mákkal küszködnek az itthoni jazz-zenészek; amíg ilyen állapotok van­nak, nem számíthatunk átütő si­kerre. Össze kellene fogni; okosan, mértékkel. És akkor lehetne művé­szetet csinálni.

Jazz-szakosztály

A magyar jazz egyetlen hivata­los szerve a Magyar Zeneművészek Szövetségében 1972-ben megalakult jazz-szakosztály. Részlet a szakosz­tály belső használatra kiadott, stencilezett tájékoztatójából:

„Már az indulás pillanatában nyilvánvaló volt, hogy a meglehe­tősen szétforgácsolt helyzetű jazz­művészetünknek nagy szüksége van arra, hogy valamely szerv, vagy intézmény pártfogásába ve­gye; hogy a műfaj gazdára talál­jon. A Zeneművészek Szövetsége lehetőséget nyújtott a jazz-szakosz­tály létrehozására, ami azt jelen­tette, hogy egy jelentős társadalmi súlyú művészeti szerv nemcsak szervezeti kereteket és adminisztrá­ciós lehetőségeket biztosított a mű­fajnak, hanem saját tekintélyével támogatni is kívánta azt. Tudomá­sul kellett azonban venni, hogy ép­pen a Szövetség funkciójából és jellegéből adódóan a szakosztály nem irányíthatja jazzéletünket, ha­nem csak koordinálhatja és támo­gathatja.

Miből áll ez a támogatás?

Kiadták a Ki kicsoda a magyar jazzéletben? című belső prospek­tust, amit valamennyi jelentős kül­földi jazzügynökségnek, impresszá­riónak, fesztiválirodának elküldtek. A tagok (ötvenen) évente egyszer plenáris gyűlésen találkoznak; köz­ben bemutatókat, szakmai vitákat rendeznek. Kapcsolatot tartanak a vidéki jazzklubokkal. A szakosz­tály hivatalosan csatlakozott az Európai Jazz Föderációhoz.

Mecénás kerestetik

Mindez azonban kevés, nagyon kevés. A bemutatók nem helyette­síthetik a rendszeres koncertéletet, a nemzetközi áramlást („Nyugaton egységes a piac – mi miért nem tudjuk ezt KGST-alapon megolda­ni?"); a belső tájékoztatók nem pó­tolhatják a szaksajtó hiányát („Évek óta képtelenek vagyunk el­érni, hogy a jazznek önálló lapja legyen"); az adminisztrációs appa­rátus nem léphet fel a zenészek érdekképviseleti szerveként („Jó lenne valahová tartozni"). Az egyetlen hivatalos (társadalmi) fó­rum, amely nevében a „jazz" szót viseli, paradox módon szervezeti­leg semmit nem tehet a műfajért. A zenészek légüres térben mozog­nak; szakkritika és választott, megfelelő jogkörrel rendelkező ve­zető testület nélkül a minősítés és a kiválasztódás a „céhen belüliekre" hárul, ami egészségtelen belterjes­séghez vezet. Ez megnehezíti a mozgást, akadályozza a kezdő mu­zsikusok bekapcsolódását. Hiába folyik 1965 óta rendszeresen az utánpótlás-képzés (ekkor alakult meg a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz-tanszaka zon­gora-, dob-, bőgő-, trombita-, sza­xofon-, pozan- és énekszakkal, évente hatvan növendékkel), a fia­tal zenészeket tanulmányaik befe­jezése után szélnek eresztik: bol­do­guljon, ki hogy tud. A többség távlatok híján kénytelen más meg­élhetési forrás után nézni, s csak a megszállottak tartanak ki művé­szi ambícióik mellett.

A mai magyar jazz legjobb is­merője, a jazz-szakosztály elnöke, egyszersmind az Európai (most már Nemzetközi) Jazz Föderáció alel­nöke Gonda János. Amellett, hogy elméleti szakember (könyvének második kiadása nyomdában van), gyakorló muzsikus is. Ő mondja:

– Nálunk a jazz külön világ a kultúra szerkezetében. Senki nem foglalkozik vele; a tűrt kategóriá­ban szerepel, a kulturális szubven­cióból kimarad. Már pedig, ha egy művészet előre akar menni, szük­sége van a támogatásra. Nem a kö­zönség hiányzik, hanem a művésze­ti presztízs. Ilyen közegben nehéz jó jazzt létrehozni. Pedig nagyon sok a tehetséges muzsikus, csak nem tudják kifutni magukat. Nin­csenek eléggé próbára téve, keve­set mozdulhatnak ki. És eg­ziszten­ciális gondokkal küzdenek; min­denki rohan a saját elfoglaltságai után: koncert, filmgyár, rádió... Sokan kiugranak, eladják magukat, vagy külföldre szerződnek. A siker, a gyors érvényesülés a mérvadó, s ezt a színvonal sínyli meg. Az együttesek erősen ad hoc jellegűek; nem gyakorolnak eleget, nem tud­nak összeszokni. Leülni, saját ze­nei világot kialakítani – ehhez több idő, nagyobb alkotói szabad­ság kellene... Hogy mi lehet a megoldás? Csodákat nem lehet várni. Elmélyülésre, elkötelezett munkára kellene nevelni a zené­szeket, hogy ne csak a pillanatnyi anyagi szempontok határozzák meg művészi magatartásukat. Ehhez persze az anyagi alapokat is elő kellene teremteni. És a jazz körüli világot fejleszteni, a hivatalos szem­léleten változtatni. Mindenekelőtt pedig jazz-szövetséget létrehozni, amely státust, otthont adna a ze­nészeknek, gondjukat viselné, szer­vezné életüket...

E riport szerzői tudják jól, hogy kulturális tennivalóink között a jazz nem áll – nem állhat – az első helyen. A másodikon sem. Azt is tudjuk azonban, hogy ha jelen­legi helyzetébe belenyugszunk, végítéletet mondunk e műfaj fölött.

S akkor a jazz valóban nem ma­rad más, mint melléküzemág...

(Szűcs József-Turi Gábor riportja: Élet és Irodalom, 1976)