Klubmozgalom - kétévenként (Ezúttal Salgótarjánban)
Nem szakadt meg a folyamat: a Népművelési Intézet és a József Attila Művelődési Központ jóvoltából 1985 októberében ismét véleménycserére gyűltek össze az ország jazzklubjainak arra hajlandóságot mutató vezetői. A színhely ezúttal Salgótarján volt, az a város, amelyik élénkülő jazzoktatásával hívta fel magára a figyelmet.
Mindössze tizenegy település klubjai képviseltették magukat a tanácskozáson,s a hiány eleve mérsékelte az eszmecsere érvényességi körét. Az országban a legszűkebb számítás szerint is legalább 40 jazzklub működik (rendszeresen). Nem lehet tudni, hogy a távollét oka a fenntartói szűkkeblűség vagy a klubvezetői sovinizmus; az így is sok új arc láttán mindenesetre indokoltnak tűnik a kezdeményező Berki Tamás szándéka, hogy kétévenként kerüljön sor ilyen találkozókra. Ha van, aki támogassa, s van, aki megrendezze, a klubok nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy mellőzzék ezt a lehetőséget. Fortyogó kulturális életünkben egy ideje már minden a változás állapotában van, s a megújulás kényszere alól a jazzklubok sem vonhatják ki magukat.
Ha egyáltalán megújulásról van szó.
A salgótarjáni találkozó felhívásának szövege ezeket tartalmazta:
"A hat évvel ezelőtti és az azt követő két országos jazzklub-találkozó vezérgondolata az volt, hogy a klubok spontán szövetkezése jazz-szövetséget pótló tevékenységet lásson el. Ma már világos, hogy ez nem várható el, hiszen az anyagi lehetőségek csökkentek, a klubok sajátos, egyéni elképzeléseiket követik. Mit várhatunk mégis ettől a találkozótól? Milyen profilváltást képzelünk el?
A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a jazzel aktívan foglalkozók, jazzkedvelők, szervezők, klubvezetők, muzsikusok ismerjék egymást, ismerjék egymás problémáit, a jazz helyzetét – szűkebb és tágabb értelemben –, ezen belül a jazzklubok szerepét, jelentőségét. Ezeket a célokat szolgálják programjaink. Közös gondolkodást, vitát szeretnénk a jazz helyzetéről. Egyre inkább mindennapi eszközünkké válik a videó a jazzklubokban. Szeretnénk feltárni szerzői jogi, sajtó- és rendészeti problémákat szakember segítségével. Szeretnénk, ha mindenki magával hozná a klubjában felvett, közkézen forgó jazzvideó-kazettáit, amelyek átmásolására lehetőséget biztosítunk. Tisztázni kívánjuk – és kigyűjtve kézbe adni – a jazzrendezvényekre vonatkozó jogszabályokat, megvitatni a rendezvények gazdasági csapdáit is. Szeretnénk kézbe adni a működési engedéllyel rendelkező jazzegyüttesek, előadók elérhetőségi listáját. Hol tart a jazzoktatás ma? Mik a klubok igényei, elvárásai az intézményekkel szemben? Néhány szó a jazz-sajtóról. Ötletbörze. A jazz és a társművészetek."
Nos, valóban szó esett a videózásról, a címlistákról, a jazztáborokról, a jazz-sajtóról, a társművészetekről, de nem esett szó a klubok lehetőségeiről, a jazz jelenlegi helyzetéről, az együttműködésről, egyáltalán arról, hogy mihez kezdjen egy kezdő (vagy alig haladó) klubvezető ma Magyarországon. Külön-külön, s akár együtt valakikkel. A magyarázat valószínűleg abban keresendő, hogy akik ezt a találkozót kezdeményezték, ezekkel a kérdésekkel már régóta tisztában vannak. Éppen ezért nem érezték aktuálisnak őket. Így a jelenlévőknek úgy tűnt, hogy sok másodlagos téma napirendre került, de az őket közvetlenül foglalkoztató gyakorlati, szervezési, menedzselési kérdésekre nem kaptak kielégítő választ. Mégsem volt hiábavaló ez a két és fél nap: lehetőséget teremtett az eszmecserére, aminek egyértelmű végkicsengése lett: legalább kétévenként szükség van hasonló alkalmakra.
Ami sarkosnak és védekezésre késztetőnek látszott, az az esti műsorok összeállítása volt. Berki Tamás a "háttérbe szorult" main stream jazznek biztosított fellépést. Valódi vita erről, az avantgárd és az "igazi" jazz életteréről bontakozott ki. Nos, ami a mindenkori jazzklub találkozókat illeti, szabad legyen előterjeszteni egy másik javaslatot: legyenek ezek a fiatal, kezdő, vagy még csak nem is kezdő zenekarok fórumai. Adjanak esélyt azoknak az ifjú "titánoknak", akik még nem hagyták el a pályát, illesse támogatás a szárnyaikat most bontogatókat. Ha ugyanis valaki valahol sikeresen debütál, másutt is könnyebben kap zöld utat. Ez ugyan – mint konkurencia – hátrányosan érintené a jelenlegi main stream vonalat, a magyar jazz egésze szempontjából mégis haszonnal járhatna, mert friss energiákkal telíthetné a megfáradt (fásult) gyakorlatot.
Hogy a klubmozgalom nem váltotta be az 1979-ben hozzáfűzött – talán idealista – várakozásokat, az talán nem rajta múlott. A klubok – még ha összefognak is – nem helyettesíthetik a hivatásszerű közvetítést és menedzselést. Annak hiánya időnként ebbe a szerepbe kényszeríti őket, de mindenki tisztában van azzal, hogy ez pótcselekvés. A szállítási költségek növekedése a vidékieket együttműködésre sarkallná, a sok egyeztetés miatt azonban kétes az eredmény. A megoldást a struktúra megváltozása hozhatja el. Klubmozgalomról talán már nem is lehet beszélni: a boldogulás módjait ki így, ki úgy keresi.
(Jazz, 1986)