Konvertibilies-e a magyar jazz?

 

Néhány éve, a varsói jazz jamboree alkalmából rendezett konferencián a jazz és a menedzselés kérdése volt a téma. A Jazz Forum által szervezett eszmecserére sok tekintélyes fesztiváligazgató, műsorvezető kapott meghívást. A vita végén többüket - így a hágai, a pori, a molde-i fesztiválok vezetőit - megkerestem, s arról érdeklődtem tőlük, hogy rendezvényeiken miért nem találkozni magyar muzsikusok nevével.

Nem lepődtek meg a kérdésen, sőt elismerték jogosságát, de hozzátették: nem rendelkeznek kellő információkkal a magyar jazzéletről, ezért nem tudnak kapcsolatba kerülni magyar együttesekkel. Pedig szívesen segítenék őket, hiszen színesíthetnék a programot.

Lehet, hogy sok magyar zenekar azonnal cáfolná a szívélyesség tényét, megválaszolatlanul maradt levelek, ajánlkozások, kazettaküldemények garmadára hivatkozva. És a maguk szempontjából bizonyára igazuk is lenne. Mint ahogy -- bármilyen ellentmondásosnak tűnik -- igazuk van a fesztiváligazgatóknak is, amikor az információhiányra panaszkodnak. A kétféle nézőpont azt jelzi: összetett magyarázat adhat csak választ a magyar jazz konvertibilitásának kérdésére.

Kell-e a magyar jazz külföldnek? Mennyire vannak jelen a magyar muzsikusok Európában? Bécsnél ér-e véget a kontinens jazz szempontjából (is)? Tehetségüknek, teljesítményüknek megfelelő elismeréshez jutnak-e a magyar előadók az országhatárokon kívül? Min múlik az, hogy valaki bekerül-e a vérkeringésbe? Olyan kérdések ezek, amelyekkel a muzsikusok, a leginkább érintettek nap, mint nap szembesülnek.

Nem kétséges: a magyar jazznek létérdeke az, hogy kitáruljanak előtte a külhoni kapuk. A hazai felvevőpiac rendkívül szűk, zárt, s a gyakorlatilag még mindig érvényesülő monopolfüggőség miatt egészségtelen viszonyoktól terhelt. A magánmenedzselés hiánya eleve kudarcra ítéli a meg-megújuló zenekar-alapítási kísérleteket, vagy pedig olyan igénybevétel terheli meg a szervezést vállaló zenészeket, ami művészi munkájuk rovására megy. E szorítottságból a felszabadulni látszó magántevékenység aktivizálódása sem mutat még kiutat, hiszen Magyarországon a jazz nem üzlet. Azzá csak a hazai és külföldi piac párhuzamos birtoklásával válhatna, ennek azonban a zene minőségétől függetlenül olyan bürokratikus szervezeti akadályai (vízum, engedélyezés) vannak, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a gyors, rugalmas közlekedést.

Kérdés, mi történne akkor, ha megszűnnének ezek az akadályok és prosperálna a hazai jazzélet. Kellene-e akkor a magyar jazz a külföldnek? Szép számmal akadnak példák magyar muzsikusok külföldi szereplésére és sikereire. Pege Aladár a nyolcvanas évek elején a világhír előtt állt. Szabados György zenéje egyre ismertebb a német nyelvterületen. Kőszegi Imre rendszeresen turnézik az NSZK-ban, Lakatos Antal pedig lassan nemzetközi sztárnak számít. Gárdonyi László sorozatban jelenteti meg lemezeit Nyugaton, Szakcsi Lakatos Béla hosszú távú szerződést kötött a GRP lemeztársasággal. Rendszeres vendégszerepléseket bonyolít le a Supertrió, a Trio Stendhal, a Benkó és Molnár Dixieland Band, fesztiválhelyezésekkel büszkélkedhet a Bop Art Orchestra. Szabó Sándornak önálló lemezét adta ki a Leo Records. Sokfelé tudnak Binder Károlyról, Deseő Csabáról, Gonda Jánosról, a Dresch együttesről. Mégsem tagadható, hogy a magyar muzsikusok külföldi jelenléte szórványos, esetleges, nem átütő.

A nyolcvanas évekre a jazz világszerte elvesztette hamvasságát, a különlegességéből adódó vonzását. Ez az évtized a neokonzervatizmus kora: régi (bebop) jazzstílusok élik reneszánszukat, a rádióállomások hullámhosszait és a lemezboltok polcait konzumtermékek uralják, az avantgárd, a kreatív zene kisebbségben marad. E szerint rétegződnek a jazz forgalmazási csatornái is: a nagy fesztiválok sztárjai az "eredeti" jazzt játszó fekete muzsikusok és a szupertechnológiát a fúziós zene szolgálatába állító fehér együttesek. A mammutvállalkozások mellett virágzanak a kis klubok, ahol többnyire main stream jazz szól; s elvontságukból következően főleg szűk értelmiségi körökben jutnak fórumhoz a kísérleti irányzatok. Hol törhetne magának utat a magyar jazz?

Aki valamennyire is ismeri a nyugati piac követelményeit, az tudhatja: a közönség vagy nagy nevekre, vagy szuverén zenékre kíváncsi. Külföldi menedzselési háttér nélkül Magyarországról nevet csinálni szinte lehetetlen. Alkalmi fellépésekre, netalán rövidebb turnékra természetesen nyílik mód, hiszen az új arcok mindig vonzerőt kínálnak. De ha már egyszer kelet-európai muzsikusokat hallgat, a nyugati közönséget nem az érdekli, hogy azok hogyan játsszák az amerikai jazzt vagy a legújabb divatzenéket. A négerek autentikusságával, vagy a technológiai fejlődéssel úgysem tudnak versenyezni. A sajátosat, a különöset, az egyedit állíthatják szembe a kelet-európai muzsikusok a nyugati tömegtermeléssel: nincs más választásuk, ha meg akarják őrizni személyiségüket, zenéjük autonómiáját. A folyamatos meghatározó jelenlétnek ez nem garanciája, de előfeltétele; ami nem feltétlenül jár üzleti haszonnal, de adekvát helyet jelölhet ki a zenei értékrendben.

Túl az ártatlanság korán, nem állhatunk döbbent tanácstalansággal a tény előtt, hogy a világban nemcsak üzleti, hanem kulturális harc is folyik a hegemóniáért. Kíméletlen, olykor nemtelen eszközöktől sem visszariadó küzdelem dúl a civilizatorikus, kulturális előjogokért, primátusokért. A jazz egyetemes nyelvezetére gondolva sokan tagadják e zenei gyakorlat nemzeti jellegét, mondván, hogy nem lehet "német", "svéd" vagy "üzbég" jazzről beszélni. A jazz kétségtelenül internacionális kifejezési mód, amelyben azonban vitathatatlan a dialektusok szerepe, s éppen a dialektus hangsúlyozása, védelme adhat nemzeti karaktert egy-egy ország jazzéletének, jazzérdekeinek. A lengyel jazz képviselete nagymértékben magyarázza Lengyelország aktív részvételét a Nemzetközi Jazz Federációban, illetve a Jazz Forum kiadásában, s ugyanez más ország jazzszervezeteire is érvényes.

Sajnos, szervezetileg nem áll olyan fokon a magyar jazz, hogy képviselete intézményes formát kaphasson külföldön. Az adott gazdasági, kulturális és politikai helyzetben a magyar jazzmuzsikusoknak nincs más választásuk, mint hogy egyénileg próbálkozzanak zenéjük terjesztésével, külföldre juttatásával. Nem lebecsülendő azok próbálkozása sem, akik a szuverenitást nélkülözve, az üzleti siker reményében keresik a lehetőségeket; mégis, a magyar zeneművészet, a magyar kultúra képviselete szempontjából azok érvényesülése fontos számunkra elsősorban, akik sajátos dialektusukkal képesek gyarapítani a jazz egyetemes nyelvét. S ennek nem feltétlenül "magyaros" karaktert kell jelentenie, hanem az egyéniség dominanciáját, a kifejezési módok önállóságát, a zenei gondolkodás autentikusságát. Ebben az értelemben nem lehet közömbös számunkra olyan, máskülönben közös nevezőre nehezen hozható muzsikusok nemzetközi elismerése, elismertetése, mint Szabados György, Szakcsi Lakatos Béla, Binder Károly, Lakatos Antal, Lakatos Dezső, Süle László, Dresch Mihály, Grencsó István, Dés László, Szabó Sándor, Snétberger Ferenc és mások. Meglehet, világok választják el ezeket a zenészeket egymástól, de zeneiségük, zene iránti odaadásuk magában foglalja azt a minőséget, ami vindikálja nekik a külföldi jelenlét jogát. Az erőteljesebb, meghatározóbb külföldi jelenlét jogát.

És természetesen a hazai jelenlét jogát is.

(Jazz, 1988/2)