Márkus Tibor: A jazz elmélete I.

 

Márpedig a jazznek elmélete is van, nemcsak gyakorlata. Az akadémikus magyar zene­oktatás ugyan sokáig nem vett róla tudomást, de egy idő után kénytelen volt szélesebbre tárni a ka­pukat, és befogadni, megengedni, netán elismerni azt, amire csak részben alkalmazhatók az európai esztétika normái. Az afro-amerikai eredetű zene mára polgárjogot nyert, elméletét és gyakorlatát a legmagasabb szinten oktatják Magyarországon.

Kérdés persze, hogy miért fog neki valaki a Kárpát-medencében az elméleti ismeretek rendszerezéséhez és publikálásához, amikor a műfaj hazájában garmadával jelentek meg ilyen természetű kiadványok, és a világhálóról az első nekifutásra legalább fél tucat kitűnően il­lusztrált tananyag tölthető le díjmentesen. A válasz kétértelmű: egyrészt, mert ez a könyv magyarul olvasható, másrészt, mert itteni példák idézésével érzékelteti, hogy az amerikai ere­detű zene mára végképp gyökeret vert, és saját hajtásokat hozott a világnak ebben a sarkában.

Más volna az itt születő jazz nyelvezete, szerkezete, mint a Japánban, Mexikóban, Skó­ciában használatosé? Dialektusban bizonyára. Az alapok természetesen mindenütt ugyanazok: bizonyos harmóniák, az európai fülnek idegen blues-hangok, a szabálytalan ritmikai hang­súlyok, a rögtönzés kiemelt szerepe és így tovább. Márkus Tibor alapfokú zenei ismeretekkel rendelkezőknek és (jazz)zenei pályára készülőknek, az alkalmazás szándékával ajánlja köny­vét. A felhangrendszer bemutatásával kezdődő, a jellegzetes jazzakkordok, hangzatok leírá­sával folytatódó, az improvizációs skálák bemutatásával záruló 170 oldalas kötet egy sorozat első darabja. Tanárként, előadóként, a Magyar Jazz Szövetség elnökeként a szerző a leg­hivatottabb a folytatásra.

Savaria University Press, Szombathely, 2012.

(Gramofon, 2012/4)