A fuvola mestere (Matuz István érdemes művész)

 

Különböző emberek különbözőképpen ismerhetik Matuz István nevét. A leg­többen feltehetőleg azok vannak, akik soha nem hal­lottak róla. A zeneszerető, koncertlátogató közönség mint kiváló fuvolistát, a modern zene interpretátorát tartja számon. A szűkebb szakma azt is tudja róla, hogy nevéhez fűződik a fu­vola megszólaltatásának új technikája, amely forradal­masítja a hangszer haszná­latának lehetőségeit.

Matuz Istvánt az idén ta­vasszal érdemes művész címmel tüntették ki.

Budapesten él, de család­ja és zenei pályájának ala­kulása 1967 óta Debrecen­hez is köti. Harmadéves zeneakadémistaként tanított először a Kodály Zoltán Ze­neművészeti Szakis­ko­lában, 1969-70-ben pedig a főisko­lán Gulyás György mellett. A diplomáját 1970-ben sze­rezte meg, ezt követően több mint öt éven át Nyugat-Európa nagyvárosaiban tanult ösztöndíjasként. Két­szer, 1972-ben és 1978-ban nyert nemzetközi versenyt Párizsban. A francia fővá­rossal, pon­tosabban a Pierre Boulez vezette IRCAM-mal (a modern zene kutatására alakult intézet) ma­radandó kapcsolata alakult ki, azóta is rendszeresen részt vesz az intézet munkájában. Itt kezdte kidolgozni a fuvola­játék új technikáját is.

– A fuvola 17 nyílása a klasszikus technika szerint 30 ujjpozíciót tesz lehetővé – mondja erről. – Az álta­lam kidolgozott rendszerben mintegy százezer a permu­táció lehetősége. Ezeket a variációkat matematikailag és pszicho-akusztikailag rendszerezni kellett, hogy az alapvető törvényszerűsé­gek kimunkálásával alkal­mazhatóvá váljanak. Ennek feldolgozása még most is tart. Közben Nagy Attilá­val, a debreceni főiskola hangszer javítójával elkészí­tettük egy olyan fuvolának a prototípusát, amelyen a nyílások egymástól mecha­nikailag függetlenül nyithatók–zárhatók. Ezzel meg­szűntek a transzponáció eddigi akadályai, s lehetővé vált multifonikus (többszó­lamú) hangzások képzése. Ez teljesen új hangzásvilág felé nyit utat a hangszer szá­má­ra.

A fuvola évszázadok óta a klasszikus zene egyik alap­hangszere, megszólaltatásá­nak kü­lönböző iskolái ala­kultak ki. Vajon mi indí­totta Matuz Istvánt arra, hogy új technika kidolgozá­sával kísérletezzen?

– Akik ismernek, tudják, hogy nemcsak modern zené­vel foglalkozom. Szerencsém volt, hogy a klasszikus re­pertoárt igen fiatalon meg­tanultam: 14-15 évesen már szólistaként ját­szottam, Bach fuvolaszonátáit 19 évesen fejből szólaltattam meg. A két zene tehát min­dig együtt létezett a szá­momra – de az nem érde­kel, hogy a hagyományos iskolák felfogásában adjam elő. Tisztelem az archaikus előadásmódot, de nem tudok vele mit kezdeni, mert úgy gondolom, az előadónak is alkotónak kell lennie, aki a mai kor információit akku­mulálja ma­gában, s a mai kor emberének játszik. Az iskolák túlságosan bemere­vedtek – az én ideáim más, egyénibb, expresszívebb elő­adásmódot részesítenek előnyben.

Kétségtelen, hogy Matuz István egyaránt játszik régi és kortárs műveket – s minden stílusban felsőfokú jelzőkkel méltatják teljesít­ményét a kritikák –, de neve elsősorban mégiscsak a mai kompozíciók megszólal­tatásával kapcsolódott össze. Több magyar és kül­földi szerző ajánlotta neki bemutatásra darabjait, s muzsikustársai olykor bi­zony csodálkoznak, hogy miként vállalkozik a gyak­ran rendkívül nehéz techni­kai feladatot jelentő szerze­mények inter­pretálására. Akkor, amikor a szélsőséges kísérletek – aleatória, szerializmus – után világ­szerte vákuumba került a kortárs zene, nem lehet ép­pen hálás vállalkozás a legújabb törekvések képvi­selőjéül szegődni. S érdekes módon az ellenérzések nem­csak a közönség, de a szak­ma részéről is megnyilvá­nulnak.

– Én jobban hiszek a közönségben, mint a szak­mában – vallja erről Ma­tuz István. – Az előadásnak hatnia kell, élményszerű­nek, egyértelműnek és nagy erejűnek lenni. Ha ez meg­van, a közönség méltányol­ja a produkciót – feltéve, ha jó szándékkal közelít hozzá. Engem mindig is ér­dekelt a kommunikáció ter­mészete; tömeges hatása miatt ezért irigylem például a rockzenét. Magam az olyan szerzeményeket, zené­ket szeretem, amelyek egy meghatározott törvényszerű­ségre épülnek. Másfelől azonban az is tagadhatat­lan, hogy a kortárs zene több népszerűsítő magyará­zatot kívánna, s a szerzők­nek engedni kellene túlsá­gosan komplex el­képzelése­ikből.

Matuz István hetente uta­zik Budapestről Debrecenbe órákat tartani. Az előadó­művészet, az új hangzások kutatása és a pedagógia egységbe ötvöződik munkás­ságában. Szereti a fő­iskolát, mert jó műhelylehetőségnek tartja. Azt mondja, a mo­dern zenében már nemzet­közi híre, nimbusza van a debreceni intézménynek. Szerénysége miatt ugyan nem említi, de én hadd te­gyem hozzá: ebben neki is jelentős érdemei vannak.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)