A legjobb zenekari muzsikus (Gellén László)

 

A művelődési miniszter határozatára minden hivatásos zene­karban megválasztották az év leg­jobb zenekari művészét. A Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar titkos szavazásán Gellén László oboista érdemelte ki ezt a címet.

Azt mondják róla, hogy őstehetség. Hogy ötven esztendőnként születik ilyen képességű muzsikus. Ő ma­ga, amilyen szerényen és magától értetődően szemléli pályáját, valószínűleg tilta­kozna a minősítés ellen. A tehetségen kívül még két to­vábbi ismérvét feltételezi a jó mu­zsikusnak: borzasztó szorgalmasnak kell tudni lennie, és színes belső világ­gal, fantáziával kell rendel­keznie, hogy életet tudjon vinni a hangjegyekbe.

Ezek az adottságok termé­szetesen kivételesek. De nem annyira, hogy birtoklá­suk csak az ünnepelt szólis­ták kizárólagos tulajdonsága volna. Feltehetőleg ezért is született a szavazás ötlete: hogy jusson némi reflektorfény a háttérben csendesen dolgozó, de kiemelkedő ké­pességű zenekari muzsiku­soknak is. Gellén László persze nem egészen érzi ma­gát e kategóriába tartozó­nak. Már ami a hátteret il­leti.

„Első oboás vagyok, s az elsők mindig ott vannak a középpontban. Azok az iga­zán érde­kesek, akik a csa­patban játszanak. Senki nem venné észre, ha rosszabbul fújnák hangszerü­ket; ez egyszerűen lelkiis­mereti kérdés. S ezek a név­telen művészek valóban nem kapják meg a megfelelő fi­gyelmet. Pedig zenekarban játszani a legcsodálatosabb: részt vehetünk az alkotás megszületésének gyönyörű folyamatában. Puccini-opera kísérése közben velem már megtör­tént, hogy annyira átéreztem a drámát, olyan szent áhítat töltött el, hogy egyszerűen képtelen voltam játszani. Szólistaként már más helyzetbe kerülök, ak­kor már millió dolgot kell kont­rol­lálnom és irányíta­nom.”

Nem kétséges, a zenekar­ban betöltött pozícióján kí­vül szólista teljesítményei is hozzá­járultak a kitüntetés kiérdemeléséhez. De ezeket a lehetőségeket is zenekari muzsikusként kapta meg.

„Nem tudom miért, a ze­nekarból eddig nekem ju­tott a legtöbb szólófellépés. Talán azért, mert mindent szeretek játszani, a modern műveket is beleértve. Alap­vetően romantikus alkat va­gyok, különösen a mozgal­mas műveket szeretem, no meg a szabadságot. A túl sok kötöttséget nehezen tű­röm. Szerencsém van a hangszeremmel, mert min­den zeneszerző szerelmes belé és nagyon szép dalla­mokat írnak rá. Egyébként nem az oboa a kedvenc hangszerem, hanem a klari­nét. Azon kezdtem először játszani, de aztán az élet úgy hozta, hogy az oboánál maradtam.”

Ez az élet egyébként meg­lehetősen mozgalmas volt Gellén László számára. Haj­dú­bö­ször­ményben nevelke­dett, zenei érzékére hamar fény derült. Reálérdeklődése ellenére nem sikerült a ki­választott        híradástech­nikai, illetve erdészeti kö­zépiskolákba bejutnia, így került Budapest­re, a Honvéd Központi Zenenövendék Is­kolába. Hét évig volt kato­na, közben leérettségizett. Az iskola szimfonikus zenekarában előbb ütősként foglakoztatták („leghőbb vágyam, hogy amikor az oboa már nem megy ilyen szin­ten, ismét jó ütős lehes­sek”), majd a karcsú fúvó­kájú hangszert adták a ke­zébe. Nagyon jól ment rajta a játék, így maradt végül az oboa mellett.

„Aztán leszereltem, mert rájöttem, hogy nem nekem való a sereg. Három évre a kaposvári színházhoz kerül­tem, ahol mindenféle zene­karban játszottam, főleg persze operetteket. A zenei rugalmasság szempontjából kitűnő iskola volt ez az idő­szak. 1968-ban jelentkeztem a debreceni MÁV-zenekarba, s Rubányi Vilmos kar­mester rögtön felvett. 1970-ben bejutottam a nemzetkö­zi oboaverseny középdöntő­jébe, egy év múlva pedig vízválasztó következett éle­temben: Peru­ba, a limai szimfonikus zenekarhoz ke­rültem.”

Ennek története már-már legendába illő. Halász Lász­ló Amerikában élő magyar szárma­zású karmester a debreceni zenekart dirigálta, amikor egy próba szüneté­ben odaszólt Gellénnek: „Ha tehetném, ellopnám magát.” A fiatal oboista megnyug­tatta: nem kell őt lopni, megy ő magától is. Egy év múlva mégis meglepetés­ként érte a Peruból érkező levél, hogy a karnagy sze­mélyes ajánlására felvették a limai együttesbe. A há­rom és fél év, amit a dél-amerikai or­szágban töltött, rengeteg szólófellépést ho­zott számára. Több perui szerző írt neki darabokat, amiket önálló estjein muta­tott be a helyi közönségnek.

Az ígéretes kibontakozás­nak azonban az egyre kínzóbb honvágy véget vetett. Hazajött, s újra elfoglalta helyét a debreceni zenekar­ban. Ennek már tíz éve, s azóta itt is pezseg körülötte a levegő: tagja a Debreceni Fúvósötösnek, tanít a hajdúszoboszlói zeneiskolában, vezeti a szoboszlói fúvós ze­nekart, és zenei szerkesztője az Alföld ifjúsági színpad­nak (felesége, Karika Róza most nyerte meg az Aurora szavalóversenyt). Mindez összefügg alkatával:   nem olyan tí­pus, aki képes volna nyugodtan ülni babérjain.

„Nyüzsgő fajta vagyok, ál­landóan hajt a megismerés, a fölfedezés vágya. Keresem a lehe­tőségeket, mert az a véleményem, nem érdemes várni addig, amíg mások is felismerik valaki zsenialitá­sát. Talán emiatt vagyok előrébb, mint a többiek.”

Azt is hozzáteszi, hogy az elismerés szinte az utolsó pillanatban érte, mert hu­szonöt év aktív muzsikálás után akár nyugdíjba is me­hetne korkedvezménnyel. Fiús alkatát nézve az em­ber meglepődve hallgatja ezeket a gondolatokat. Mert oboistának lehet, hogy Gellén László már „öreg”. De amúgy még igazán fiatal, mindössze 42 éves. A leg­szebb férfikor.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)