A zene szolgálatában (Straky Tibor)

 

Kóstolgatom magamban a címet. Érzem, nem igazán szerencsés, mert manapság olyan sokszor hallunk „szolgálatról”, hogy már fenntartással fogadjuk a találkozásokat.

És mégis, Straky Tiborról szólva, egyszerűen nem lehet kikerülni a fogalmat, mert ha va­laki, akkor ő igazán szolgálja a zenét: elő­adóművészként, pedagógusként, kritikus­ként is.

Meghatározó személyisége Debrecen zenei életének. A Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolának 1958 óta tanára, 1966 óta igazgatója. 1977-től a Liszt Ferenc Ze­ne­mű­vé­szeti Főiskola debreceni tagozatán is tanít. Mindezen túl a Bartók Béla nem­zetközi kórus­verseny művészeti titkára, a városi közművelődési bizottság tagja, és – ami számunkra lénye­gesebb – a Hajdú-bi­hari Napló zenekritikai rovatának vezetője. Olyan ember tehát, aki több „vasat” tart egyszerre a tűzben: szépen gyarapodó ered­ményekkel. Művészi, zenepedagógiai és is­meretterjesztő munkásságát egyaránt elis­merte a Csokonai-díj is.

Vibráló, gyors beszédű ember. Az a fajta nyughatatlanság fűti, amely soha nem képes a megállapodottságra, s mindig új és új cé­lok, vágyak elérésére hajtja. Ez persze nem jelenti azt, hogy hiányozna belőle a dolgok kellő átéléséhez szükséges elmélyültség. E nélkül nem lehet meg az, aki zenével fog­lalkozik. De nála ez nem zárkózottsággal és befelé fordulással, hanem olyan mozgékony­sággal és nyitottsággal párosul, ami muzsi­kusok között valóban kivételes. Alighanem olykor maga is csodálkozik azon, hogyan jut annyi mindenre energiája.

Mert nézzük csak. Nemcsak zongoramű­vész, hanem annak a szakiskolának az igaz­gatója, amely megkülönböztetett feladatának tartja a helyi előadóművészek támogatását: a Kodály terem rendszeres helyszíne az így szerveződő hangversenyeknek, ő maga is gyakran dobogóra lép szólistaként vagy ka­mara formációkban.

Mint zenepedagógus és intézményvezető kötelezőnek érzi magára Kodály intő szava­it („hangzásra bírni a néma berkeket”), de egyúttal hangsúlyozza a hangszeres képzés fontosságát is. Az előírt tananyagon túl a szakiskola egyaránt igyekszik műhelylehető­séget teremteni a vokális és a hangszeres zene csoportos művelésére; együttesei kül­földön is szép sikereket érnek él. Hogy eb­ben milyen szerepe lehet az igazgatónak?

Straky Tibornak egy „hibája” van: hogy jó igazgató. Figyelmes, előzékeny, humánus, to­leráns – s rengeteg időbe és fáradságba kerülhet mindenkivel megértőnek lenni. Manapság ez nem kifizetődő alapállás; nem is gyakorolják túl sokan.

Úgy hiszem, ez a tolerancia vezeti zene­szervezői és zenekritikusi munkálkodásában is. Ő ugyanis valóban felelősséget érez a vá­ros és a megye zenei életéért, s ahol csak teheti, kiveszi belőle a részét. Még soha nem hallottam, hogy azért, mert ebből sze­mélyes haszna származott volna. Feltétele­zem, hogy a kritikusi írógépét is szívesebben osztaná meg gyakrabban mások­kal – de ha éppen senki nem ér rá, ő az, aki akkor is megy, akinek mennie kell, mert tudja, hogy ő az utolsó bástya. Azt is tudja persze, hogy olykor lehetne kritikusabb egy-egy vélemé­nyében – de hát ő belülről is éli a muzsi­kus életét, látja és megérti a körülménye­ket, s jó szíve mindig enyhébb ítéletre fog­ja tollát. Érdekes módon a művészektől emiatt soha nem érte kifogás.

De hát erről épp másfél éve beszélgettünk vele ezeken a hasábokon, a kritikusi tevé­kenységét méltányló Péterfy-emlékérem át­vételekor.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)