A zenekritikus (Straky Tibor)

 

A héten nagy elismerés érte Straky Tibort, a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szak­kö­zépiskola igazgatóját, a Napló vezető zenekritikusát: munkásságának elismeré­seként megkapta a Művé­szeti Alap idén először kiadott díját, a Péterfy István-emlékplakettet. Négy fővárosi zenekritikus mellett ő az egyetlen vidé­ki, akit erre érdemesítet­tek az első döntéskor.

A hatvanas évek elején elhunyt Péterfy István is­mert alakja volt a magyar kritikai életnek: 45 éven keresztül írta haladó szel­lemű kritikáit az értékes és az új zene ügyét szol­gálva. Miként a leírásban olvasható, a róla elnevezett emlékplakettet azoknak ítélik oda, akik az ő szelle­mében végzik tevékenysé­güket. Straky Tibor 1958 óta aktív részese Debrecen zenei életének, kritikái mintegy két évtizede jelen­nek meg a Naplóban és más országos lapokban. Be­szélgetésünkkor elsősorban arra voltam kíváncsi, ho­gyan szolgálhatja egy ze­nekritikus ma a haladás ügyét, s milyen sajátos követelményeket szab az, hogy írásai napilapban lát­nak napvilágot.

– Könnyebb válaszolni a kérdés második felére – mondta. – A napilapos zenekritika egyik feladata az orientálás, a tájékozta­tás; ilyenformán népműve­lő, ismeretterjesztő jellege nagyon fontos. Nemcsak bírál, hanem informál, fel­kelti a közönség érdeklődé­sét, befolyásolja ízlését. Nem az a célja, hogy szak­mai mélységekig hatoljon, hanem a szakszerűséget megőrizve, az igazat ki­mondva, ismeretterjesztést végezzen. Feladata még, hogy figyelemmel kísérje a helyi művésztanárok tevé­kenységét, ügyelve a helyes arányokra. Támogatnia, népszerűsítenie kell korunk legújabb zenei törekvéseit; segítenie a közönséget abban, hogy eligazodjon a másfajta befogadói maga­tartást kívánó művek vilá­gában.

– Ön is, mint munkatár­sai, másod- és harmad-foglalkozásként vállalják a zenekritikák írását. Egyéb elfoglaltságaik miatt aligha van arra lehetőségük, hogy külön készüljenek a hang­ver­senyekre, hogy partitú­rákkal a kezükben hallgas­sák a zenét. Mennyire le­het így követni az előadók elképzeléseit, s miképpen értékelni olyan műveket, amiket korábban nem is­mertek?

– Ez valóban kulcskér­dés. Sokszor előfordul az, hogy az első benyomásra kell hagyatkozni, ami bi­zony megszabja az írottak tartalmát. Akad olyan is, amikor a művet az előadás alapján ítéljük meg. Isme­retlen műnél elsősorban azt kell méltányolni, hogy vállalkoztak bemutatásá­ra. Van igény a zenekriti­kára, és vállalni kellett an­nak ódiumát, hogy nem le­hetek olyan kritikus, mint azok a főhivatású kollégák, akik partitúrával a kezük­ben mondhatnak ítéletet. Ez azonban óvatosságra is készteti az embert. Akkor érzem magam igazan ille­tékesnek, amikor sokszor hallott mű hangzik el. Meg kell mondanom, ilyen szempontból még sincs na­gyon nehéz dol­gunk, mert a Filharmónia debreceni programja eléggé konzer­vatív, bezárul a XX. száza­di klasszikusokkal.

– Mennyire lehet objek­tív a kritikus? Mennyiben képes függetleníteni magát a szerzők és előadók rang­jától, a közönség vélekedésétől és a körülményektől? Tudja-e teljes mértékben érvényesíteni az értékközpontúságot?

– A nagy művek és elő­adók kétségkívül hatnak az emberre, de azért kiala­kul a tudatosság, hogy nem szabad engedni ennek. Másfelől viszont jelentke­zik a kényelmesség, hogy miért bíráljak én valakit, amikor az egész világ nagyra tartja képességeit. Ezt a vélekedést csak elő­segíti a közönség spontán, ösztönös reakciója, a hibák fölött szemet hunyó lelke­sedése. S a kritikusnak a közvélemény szócsövének is kell lennie. Ugyanakkor azonban nevelnie is kell a közönséget, felhívni a fi­gyelmét az értékekre, de a sikerületlenebb teljesítmé­nyekre is.

– Szabad-e megkérdezni végezetül, hogy a kritikus­nak mi a szíve szerint való, milyen zenei stílusokat kedvel legjobban?

– Ma elsősorban a ba­rokk muzsikához kötődöm. Ebben látok örök értékű, egyetemes em­beri monda­nivalókat jól hangzó zené­ben megformálva. Fiatalon a XIX. század romantikája volt rám nagy hatással, majd egy ideig Bartók sze­relmese voltam. Amellett, hogy zongoristaként min­den zongorahangverseny érdekel, mégis főként a zenekari és oratorikus mű­veket hallgatom a legna­gyobb kedvvel. És össze­tettsége miatt az operát, ebben a műfajban vagyok a leginkább fogékony az új törekvésekre is.

 

(Hajdú-bihari Napló, 1981)