Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Vendégünk volt Marosán György

 

A nyugalmazott politikus neve azok előtt is ismerősen cseng, akik kevésbé tájékozottak hazánk fel­szabadulás utáni történetének első két évtize­dében. Marosán György könyveivel, nyilatkozatai­val, cikkeivel ma is aktív részese a közéletnek.

Legutóbb Debrecenben, a Bartók Béla nemzet­közi kórusversenyen találkoztunk vele: hetven­éves kora ellenére is fiatalos mozgásával ahol csak megjelent, magára vonta a figyelmet. A verseny utolsó napján kértük beszélgetésre.

  • Miért jött Ma­rosán elvtárs Debre­cenbe?

– Két okból. Az egyik, hogy gyermekkoromban és viharos politikai életemben a város jelentőségre tett szert. A másik, hogy július 1-3.-án Szombathelyen, 10-15.-én Debrecenben nagy­szabású kórustalálkozást rendeztek. A szombathelyi találkozón – amely az 1938-as évi negyvenedik évfordu­lója volt – munkáskórusok vettek részt. Nem verseny­szerűen, hanem egy hagyo­mány kialakításának, a munkáskórusok megerősítése érdekében. El kell monda­nom, hogy én 52 éve mun­kásdalos vagyok, és ma is énekelek az ÉDOSZ férfika­rában. Szom­bathelyről ép­pen azért jöttem Debrecen­be, hogy felmérjem: saját kóruskultúrám mennyiben azonos, és mennyiben külön­bözik attól, amit Debrecen képviselni akar, mennyire tart ezzel lépést? Az egy hét alatt alkalmam nyílt a szem­besítésre.

  • Milyen ered­ménnyel?

– Előre kell bocsátanom, hogy mi, munkás kórustagok soha nem voltunk a verseny­zés hívei. Azért, mert féltünk attól, hogy a verseny eltorzítja az alap mondanivalót. Inkább azt várjuk, hogy az esztéták, kritikusok véle­ményt alkossanak rólunk. A nemzetközi életben azonban nem lehet verseny nélkül részt venni, ezt tudomásul kell vennünk. Debrecen is a versenyre állt rá úgy, hogy szembesíti a magyar kórus­kultúrát, zeneéletet a nyugati és keleti világ zenei és kul­turális életével. Véleményem szerint ezt sikerrel teszi, amit az is bizonyít, hogy a tizenhét év alatt előkelő he­lyet vívott ki magának Euró­pában. Ez adja jelentőségét – de egyben veszélyeit is.

  • Amennyiben?

– Nézze, pesti karnagy- és zenészismerőseim közül so­kan ellenezték, hogy én ide eljövök. Ők azért nem jöttek, mert szerintük az amatőr kó­rusok nyolcvan százaléka nincs arra felkészülve, hogy a XX. század zenéjében ver­senyezzen. Én ezzel szemben a külföldi kórusokra hivatko­zom, akik úgy érkeztek ide, hogy eleve számoltak a fel­tételekkel: XX. század, mo­dern zene – ami Bartók és Kodály kikapcsolásával nem megy. Tehát vállalkoztak arra, hogy a kötelező műve­ket magyarul betanulják. S ez óriási dolog. Azért vállal­ták, mert itt akartak lenni, reprezentálni országuk zenei életét. Amiből az következik, hogy a XX. század zenéjé­nek napirendre tűzése koc­kázatos, de elkerülhetetlen. Századunk zenéiével Debre­cen Magyarország legolcsóbb kulturális propagandáját végzi.

  • Miért tartja ön ezt kockázatos­nak?

– Nem akarok beleszólni a tanács munkájába, mert örülök annak, hogy a verseny a tanács kezében van. Én nemcsak az ipar és a gazda­sági élet, hanem a kultúra és a művelődés decentralizálá­sának is híve vagyok. An­nak, hogy a magyar kultú­rát ne Budapest-cent­ri­kussággal mérjük. Ez azt jelenti, lehetővé kell tenni, hogy a vidéki városok is szabad ke­zet kapjanak. Debrecen él is ezzel a lehetőséggel: a maga iparával, kereskedelmével, építkezéseivel intellektuális nagyvárossá fejlődött. A pestiek azért irigykednek rá, mert ezt a versenyt nekik kellett volna kitalálniuk. S mivel ezt Debrecen konok következetességgel kialakí­totta, ki van téve annak, hogy mindenfelől támadják. S mi történik akkor, ha azok a megszállottak, akik ezt végigvitték, már nem lesznek? Ez a verseny ma már Európa-rangú és -hírű, komoly feltételekkel, komoly elbírálással. Ha viszont így van, akkor adódik a kérdés: hogyan lehet ezt tovább vin­ni, hogy az amatőr jelleg tisztaságát megőrizzük, és közben állandóan új színek­kel gazdagítsuk a palettát? Engem természetszerűleg – az amatőr kórusmozgalom egészén belül – különösen a férfikarok érdekelnek. Meg­döbbentem, amikor hallot­tam, hogy a hat férfikarból kettő lemondta a versenyt. A gyermekeket figyelve pedig azt kellett látnom, hogy 90 százalékuk lány, s csak tíz százalékuk fiú. Elnőiesed­nek a kórusok? A fiúk nem akarnak énekelni? Akkor mi, férfikórusok, honnan sze­rezzük az utánpótlást?

  • Tudomásom szerint az ÉDOSZ-kórust is meghívták a versenyre.

– Igen. Ehhez tudni kell, hogy a kórus hatvan százalé­ka pék – én is az voltam va­lamikor. Mi vállalkozhattunk Szombathelyre, de nem vál­lalkozhattunk közvetlenül utána Debrecenre, mert csak bizonyos időközönként tud­juk kivonni az embereket a termelésből. Két ilyen meg­terhelés nem megy egyszer­re. Mi a húsz országos ama­tőr kórus egyike vagyunk, akiket a kor­mány, a párt tá­mogat abban, hogy szerepel­jenek. Ahhoz, hogy erre a versenyre kellőképpen felké­szüljünk, két évre lett volna szükségünk, s ezt mi nem tudjuk csinálni. Lendvai: Dózsa siratóját a HVDSZ kó­rusa például 15 éve műsoron tartja, s itt mégsem tudott labdába rúgni. Akárhogy is, tény, hogy velünk együtt hiá­nyoztak innen a férfikóru­sok.

  • Mi ennek az oka?

– Az egyik az, hogy a fér­fikarok kezdenek elöregedni, nincs utánpótlás. A másik kérdés: a fiatal munkások a gyárakban miért nem keresik az alkalmat a találkozásra a kórussal, s a kórus miért nem keresi meg őket, hogy után­pótlást szerezzen? Ez lenne pedig az egyetlen demokrati­kus művelődési lehetőség. Magyarországon munkaerő­hiány van. Szerencsére. De en­nek van negatív vonása is: a nem 44, nem 48, hanem sokszor 60 órás munkahét után nem le­het egy munkás­nőt arra ösztönözni, hogy ze­néljen, táncoljon, színjátsszon. Márpedig ez a feltétel. Hiába van nekem meghatá­rozott szabadidőm, ha azt nem tudom egészségesen fel­használni: ugyanakkor vi­szont nem emelhetjük ki a termelésből az embereket. Akkor pedig lehet, hogy mi anyagilag, műszakilag a jólé­ti állam szintjére jutunk el, de a kultúrában és a művelö­désben – ami nélkül az élet szürke és elidegenedett – nem adunk értéket és értel­met.

  • Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani?

– Öt évvel ezelőtt 11 nyu­gati országban jártam, és a szakszervezet-munkásegy­ség kérdésének tanulmányo­zása mellett arra is kíváncsi voltam, milyen a kulturális élet a „jóléti" államokban. Meg kellett állapítanom, hogy az elidegenedés igazi oka a műveletlenség és a kulturálatlanság. Merem ki­mondani, hogy ez nemcsak a kapitalista világ velejárója; bennünket is elérhet, ha csak az anyagi érdekeltség vezet.

  • Miért érdekli Önt ez a kérdés annyira?

– Mert nem hiszek az anyagi érdekeltség abszolú­tumában. Hiszek abban, hogy több, jobb, színvonalasabb termelésre ösztönzi a dolgo­zókat, de teljes életet nem adhat. Ahhoz valami más is kell; az anyagi rész nem oldja meg a problémákat. Ha mi azt akarjuk, hogy az em­berek szabad idejét kitöltsük, akkor vagy a kultúrával nye­rünk, vagy a kulturálatlan­sággal veszítünk – még ak­kor is, ha jól fogunk élni. Magyarországot nyugatról gazdaságilag, politikailag, társadalmilag és intellektuá­lisan is figyelik; nem vélet­len, hogy ennyi külföldi kó­rus volt itt Debrecenben. Máshová nem mennek el ennyien. Arra kíváncsiak, hogy milyen szintű nálunk a művelődés, mert tudják, hogy az elidegenedés elleni csatá­nak ez a feltétele. És ebben van Debrecen nemzetközi je­lentősége: a kórus, a zene eszköz és fegyver, amely az emberekben a feszültséget levezeti. Ha engem vissza akarnak tartani, hogy idejöj­jek, akkor ezzel szemben én azt állítom, ezen a tanul­mányúton annyi tapasztala­tot szereztem a nyugat-kelet közötti kulturális viszonylatban, hogy Pesten kevesen emelhetnek szót Debrecen és a XX. századi muzsika ellen.

  • Még mindig ennyire kellene védelmezni?

– Én azok közé tartozom, akik nem hisznek a harma­dik világháborúban, mert az csak nukleáris lehet. Abban hiszek, hogy a két póluson tudják, a gomb megnyomása mivel jár; a világ nem akarja önmagát elpusztítani. Akkor pedig marad az enyhülés, a békés egymás mellett élés. A legnehezebb ezt visszavonhatatlanná tenni. Debrecen kultúrpolitikailag, művésze­tileg szinte reprezentálja ezt a nemzetek találkozásával és barátkozásával. Akkor, ami­kor nem mindenki a béke hí­ve. Ezt persze nem lehet csak a napi politika szemszögéből nézni. Az a baj, hogy könnyebb megoldani két nemzet között a megegyezést, mint az irigyeket kikapcsolni eb­ből a játékból. Azokat a gáncsoskodókat, akik nem veszik észre, hogy a világ perspekti­vikusan milyen irányba ha­lad. El lehet-e mondani, hogy Debrecen egy hétre a művelődés, az ízlés, az értelem, a szenvedély, az elkötelezettség érzéseit koncentrálta? Igen. Ezt megtartani a következő évtizedekben úgy, hogy kisugározzon Európára: a legfontosabb, amit tehetnek. Lehet, hogy én elfogult vagyok Deb­recennel, de ez nem szubjek­tív kérdés, ez egy ügy képvi­selete. Hetvenéves vagyok, már nem az én asztalom. Egyszerűen szeretek énekel­ni; kitölti, színessé, elevenné teszi az életemet, próbáljuk meg ezt másokra is átvinni. Ha ez sikerül – higgye el: az árvaházban itt nevelke­dett Marosán Gyurka mond­ja magának –, igen boldog leszek. Látni, hogy Debrecen kitűzi az európai kórusmoz­galom zászlaját.

(Hajdú-bihari Napló, 1978)