A telihold dalai (Cseh Tamás)

Teliholdkor ezüstös fény önti el Földet, szikráznak a csillagok, vonyítanak a kutyák, s az em­ber megbolondul a feszítő, megmagyarázhatatlan vágyódástól. Teliholdkor angyalok szállnak át a szobán, és ismét dalokat ír Cseh Tamás és Bereményi Géza. Ezek a dalok éppen olyanok, mint húsz, tizenöt vagy tíz évvel ezelőtt, mert a világ megváltozott, de Tamás és Géza nem. A képlet is ugyanaz: Géza kiötli a szándékoltan prózai, a formális logikára fittyet hányó, mégis önvilágot megfogalmazó szövegeket, Tamás megírja hozzájuk és elgitározza, elénekli a néha két-három akkordból álló, három- és négynegyedes ütemű, nosztalgikus vagy ironikus dalocs­kákat, s ebből kikerekedik valami, ami olyan, mint az élet, a Magyar Élet, éppen mindig.

Valaha, amikor a sorok között kellett írni meg olvasni, nagy dolog volt Cseh Tamásnak lenni, és most, amikor már se írni, se olvasni nem kell tudni ahhoz, hogy valaki Mercedessel járjon, ismét az lehet. A jelbeszéd persze mindig rejtelmesebb és izgalmasabb a szókimon­dásnál, de mit csináljon Tamás és Géza, ha ez a világ(unk) már csak így alakul, hogy jönnek a pénzügyesek meg a kék páviánok, és nem tudni, hogy a marha magyar szavazó mivel megy be a fülkébe (idézet nélkül, tőlük). A telihold dalaiban ott van a régi, kádári és az új, „rend­szerváltó" időket élő Géza és Tamás, ott a nemzedéki mitológia és ott van mindaz, amit ők ketten, immár keményen és direktben, a csillagok mai állásáról gondolnak. Szép új (magyar) világ(kép). (Royal Records)

(Hajdú-bihari Napló, 1997)