Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Ártatlan bűn (Négy lemez: Mini, Bontovics, Zorán, Koncz)

 

Az utóbbi két évtized jelentősebb kulturális eseményei közé kell sorolnunk a könnyűzene „forradalmát"; azt, hogy az ifjúság – párhuzamosan például a megkülön­böztető öltözködési jegyek kialakításával – megteremtette a saját életérzéseit és gondolatait kifejező muzsikát. En­nek a zenének – amelyet kezdetben „beat"-nek, ma pedig átfogó értelemben „pop"-nak ne­veznek – jellegzetessége popularitása: fiatalok játsszák fiataloknak közérthető nyelven, s a mindenkori értékkritériumok között nem annyira zenei-­esztétikai minőségek játszanak szere­pet, mint inkább társa­dalmi, politikai és etikai elvárások.

A popzene progresszív irányai általában határozott, egyé­ni életfelfogást és magatartás­for­mát közvetítettek, néha ta­gadhatatlanul idealisztikus, néha kissé romantikus formá­ban – de kétségtelenül őszintén és komolyan. Éppen egy­szerűsége és őszintesége miatt válhatott ez a zene azzá, amit legjobb képviselői ma is őriznek: olyan közkeletű ággá, amely a társadalom egy bizonyos korosztályának életében talán minden más művészetnél meghatározóbb élményt adó forrás; és sokak számára maga a művészet.

Tapasztalataim szerint a „felnőttek társadalma" képtelen felfogni és elismerni a popze­né­ben ténylegesen rejlő mélyebb tartalmakat, s hajlandó az egész „jelenséget" – mint pél­dául az Új Tükör február 24-i száma tette – „bambaság­nak, úgymond táncdalnak" nevezni, s egy kéz­legyintéssel elintézettnek vélni. Az efféle sommás ítéletek egyáltalán nem új keletűek, leg­feljebb az furcsállható, hogy a sajtó ennyi idővel a műfaj kialakulása után is teret ad az ilyen – abszolút tájékozatlanságról valló – megnyilatkozásoknak, előítéleteknek.

Már csak az idézett közegellenállás miatt sem lesz könnyű dolga annak, aki valaha meg­kísérli tudományos igén­nyel megírni a popzene magyarországi történetét. Annak a könyvnek ugyanis tartalmaznia kell a szóban forgó évtize­dek zenei fejleményei mellett a magyar társa­dalom és ezen belül a magyar ifjúság gazdasági-politikai eszmetörténetét, mi­képpen a zene is ebből a földből vétetett, s teljesített töb­bek között közéletpótló, művé­szetpótló, azonosulási lehetősé­get kínáló funkciót. S a leendő szerző(k)nek meg kell vizs­gálni, hogy a magyar pop­zene a rárakott béklyók ellenére mit tudott kihozni magából; hogy a szövegekben miért talál­kozni annyi áttételes utalással, hogy a zenében miért lett a hetvenes évek végén újra népszerű a kemény rock – csak néhány példát említve találomra.

Négy lemez

Az a négy lemez, amit az utóbbi hónapok terméséből ki­választottam, támpontokat adhat a majdani, kellő távlatot maga mögött tudó elemzéshez. Érdekes eljátszani a gondo­lattal, vajon mit nyújtanak, mondjuk, tíz év múlva ezek az albumok, amelyek előadóik pályafutásának ma jellegzetes fejezeteit írják. A Mini együttes, Bontovics Kati, Zorán, Koncz Zsuzsa különböző utakat járnak, de lemezeikből a magyar popzenei élet egészére jellemző következtetések is levonhatók.

A Mini együttesről talán majd elmondja a kritikus, hogy zenéjére a fuvola és a zongora erőteljesebb ritmusokra épí­tő, keményebb hangzása a jellemző, dzsesszes felhangokkal. A dzsessz-rock kevert stílus, sajátossága, hogy időnként teret enged az improvizációnak, de alapvetően kötött, visszatérő sorrendben váltakozó témák határozzák meg. Emiatt a számok szerkezete könnyen kiismerhetővé, olykor mechanikus építkezésűvé válik. Mindennek elle­nére a Mini zenéjében van valami külvárosi íz, a nehezebb sorsú, hátrá­nyosabb helyzetű, a társadalmi beilleszkedéssel küszködő fiatalok életének szorítását érezzük mögötte – ezért is a nyersebb, erőteljesebb megfogalmazás. A második lemez (Úton a Föld felé) egyébként ke­vés­bé sikerült, mint az első, legalábbis nem tudta az ott ígéretként szereplő lehetősége­ket ár­nyal­tabban kibontani, s új színekkel gazdagítani.

Bontovics Kati lemeze kapcsán minden bizonnyal meg­jegyzi majd méltatója, hogy a kitűnő adottságú énekesnő útja sajátos példája a magyar könnyűzenei élet által kijelölt alter­natíváknak. Bontovics ugyanis a legjobb magyar dzsesszénekesnő, ezért igen remek dzsessz­lemez készülhetett volna vele állandó kísérői, Vukán György és Berkes Balázs közre­műkö­dé­sével. Talán erre is sor kerülhet majd egyszer, min­denesetre először egy popzenei, illetve diszkó lemezt adott ki tőle a hanglemezgyár (Ártatlan bűn), amit körülbelül úgy fogad­hatunk, hogy ha ló nincs, a szamár is jó. A zenét Másik János és Jakab György, a szövegeket Adamis Anna szerezte, s noha érződik a gondosság és a kimunkáltság (különösen a hangszerelésben), az eredmény nem emelkedik ki az átlag­ból, s Bontovics csak képességei töredékét tudja meg­mutatni a kissé sematikus számokban.

Zorán Sztevanovitynak alighanem külön fejezetet szán majd a leendő poptörténész. Az emlékezetes Metró együttes vezetőjeként és később szólistaként, barátai segítségével je­lentős érdemeket szerzett a magyar popzenében. 1979-ben harmadik önálló albuma jelent meg (Zorán III.), s a szerzők között találjuk az idősebb popnemzedék legjobbjait. A lemez igen jól sikerült, noha több párhuzamosságot lehet felfe­dezni az előző albumokkal. Líra és humor, bal­lada és iró­nia váltakozik a hangvételében, hangszerelésében rendkívül sokoldalú lemezen (a felvétel technikailag is kitűnő). Dusán Sztevanovity szövegei újfent gondolkodtatóak. (Csak egyet­len idézet: „Langyos a sör, de nekem így jó – langyos a sör, ha nekem így jó".) Leg­kevésbé Presser Gábor komor számai tetszenek, mert Zorán amúgy is érzelgős stílusával páro­sulva kissé patetikusan hatnak. A lemez egészében egy nemzedék állapotáról tudósít sok­szí­nűen, érdekesen.

Minőség és közönségigény

Ugyanerre vállalkozott Koncz Zsuzsa hosszú szünet után kiadott, Valahol című albumá­ban. Koncz a magyar popéne­kesnek „grand dámája" lett úgy, hogy tiszteletre méltó kö­vetke­ze­tességgel végig önmagát adta: egy érzékeny, intel­lektuális lény énekli saját sorsát lemezein. Pályafutása pél­da arra, hogy találkozhat minőség és közönségigény – ehhez persze az Illés, majd a Fonográf együttes kellett háttérként. A legújabb albumot – amely egyébként a szakmai szava­záson a magyar popzene eddigi legjobb nagylemeze címet nyerte el – is a Tolcsvay-Szörényi-Bródy szerzőhármas írta. Erről a lemezről elmondható, hogy a pop­zene legjobb tö­rekvéseinek mintapéldánya: kellemes dalla­mok, gazdag hangszerelés (Dés László szaxo­fon­szólói külön kiemelkednek), okos, mélyértelmű szövegek, érzékletes elő­adásmód jellemzi. Aki erre azt mondja, hogy „bambaság", az önmagáról állít ki bizonyítványt. Helyzetjelentés ez a le­mez egy generáció nevében arról, hogyan, merre jutottak, amíg tizenévesekből felnőtt, komoly emberekké értek. Játék ez is, de olyan, amely vérre megy, hiszen senki sem tréfál­kozik felelőtlenül saját életével.

Úgy vélem, a négy lemez közül Zorán és Koncz albuma olyan, amiben tíz év múlva is hasznos jelentéseket találhat a kutató egy hajdan szép reményekkel indult korosztály hely­ze­téről a hetvenes évek végén.

(Hajdú-Bihari Napló, 1980)