Beatrice, Locomotív, Omega (Popkoncert Debrecenben)

Az év koncertjeként harangozták be a három együttes közös fellépését, s ami a körülményeket illeti, igazolódott a hírverés. Négyezer-ötszázan zsúfolódtak össze a Dózsa stadion máskor negyed annyira sem telt lelátóin, s több százan a falakon kívül rekedve hallgatták kedvenceiket. Aki nem időben érkezett, ott foglalt helyet, ahol tudott, bár tömegessége ellenére különösebb bonyodalom nélkül zajlott le a rendezők álmaiban már bizonyára hetek óta kísértő hangverseny.

1.

A sok helyről kitiltott, jellegzetes közönségéről hírhedtté vált Beatrice kezdte az estét, hűséges követői előírásszerű ovációja közepette. Egyszer még talán lehetőségünk nyílik arra, hogy alaposabban elemezzük ennek a sajtóban is meghurcolt együttesnek a programját, mert az utóbbi időben kezd úgy festeni a dolog, hogy bizonyos társadalmi feszültségek megnevezésekor mind többen osztják ki szívesen a bűnbak szerepét a Beatricére és a hozzá hasonló rock­együttesekre.

Pedig a Beatrice közönségének (a hozzájuk kapcsolódó alkoholizmussal, kábító­szere­zéssel, csavargással) és magának a Beatricének a megjelenése is csupán szimptómája ezeknek a feszültségeknek, amelyek gyökerei másutt keresendők. A Beatrice kétségkívül felvállalt egy ügyet s egy közönségréteget: az aggasztó számban gyarapodó csövesek, „szakadtak", a be­illeszkedés nehézségeivel küszködő, az eszmények és a valóság kettősségének szorításában helyüket kereső, s alkalmasint torz megoldásokba menekülő fiatalok problémáiról énekelnek kemény, sokkoló dalaikban, lehetőséget követelve a nap alatt azoknak is, akik „árnyékban élnek". Mondanivalójuk azonban nem kötődik egy közönségréteghez: tágabb értelemben a társadalmi igazságosság, a szabadság s az emberi méltóság védelmében fogantak dalaik, úgy, hogy tartalmukat a „polgárpukkasztás", a direkt és indirekt hatáskeltés eszközeibe csomagolva vágják közönségük arcába. Aki nem érez rá ennek lényegére, s az áttételek mögött nem fedezi fel a mondanivaló rejtett üzeneteit, az a külsőségek és a felügyeleti jegyek alapján hajlamos pálcát törni a Beatrice felett – pedig ez az ügy ellentmondásaival együtt sem ilyen egyszerű.

Mindez részletesebb kifejtést érdemelne: itt azonban egy koncert egyik résztvevőjének félóráját kell minősíteni. Erről viszont meg kell állapítani, hogy a méretek és az összeállítás jellege miatt más akusztikát kapott a Beatrice műsora. Az előzenekarnak eleve redukáltak a lehetőségei. Feladata mindenekelőtt a hangulatkeltés volt, s így programja elvesztette önálló­ságát. Nem „szalonképesebb" lett – mint ahogyan az egyik fővárosi lap írta –, hanem sza­lon­képes környezetben szólalt meg a talán szándékosan primitív, monoton Beatrice-rock, s így, noha a zenekar valószínűleg nem alkudott meg, egy országos koncertsorozat hatalmas appa­rátust megmozgató szórakoztató rendezvényének részévé vált. Amit a közönség 90 százaléka a kezdetnek járó hűvös tartózkodással figyelt. Ez megerősítette a gyanút, hogy a Beatrice tény­kedésének erősebb az aktuálpolitikai, mint a művészi értéke. Mindenesetre nem elhanyagolható tény, hogy az ország legnagyobb hivatalos hangversenyrendező szerve léptette fel a sok helyről kiátkozott s ki tudja, legközelebb Debrecenben is mikor szereplő zenekart.

2.

Ezt követően szeptember 3-án este a harmonikusabb, összetettebb zenei világot teremtő Loco­motív GT lépett a színpadra a nagy kedvvel muzsikáló Presser Gábor vezetésével. Fúvósokkal megerősítve, régebbi és újabb slágereikből merítve ők játszották a legjobb zenét a koncerten. Játékos, ironikus dalaik és lassú, érzelmes balladáik (több ezer ember énekelte együtt az egyik számot) dialektikusabb, konfliktus mentesebb világszemléletet tükröznek. Őket már nem foglalkoztatják a beilleszkedés kérdései; témáik áttételesebbek, artisztikusabbak, de előadásuk mindvégig megőrizte a fiatalos lendületet, természetességet és spontaneitást. Az utóbbi idők hallgatásából ítélve úgy tűnt, leáldozóban van az LGT csillaga; most bebi­zonyo­sodott, hogy a jó zene utat talál hallgatóihoz.

3.

Harmadikként az Omega következett, az a zenekar, amelynek koncertjei évek óta a legnagyobb tömegeket vonzzák. Sokféle magyarázattal indokolható ez a nagy népszerűség, de leginkább talán azzal, hogy az Omega mindig kitalál – vagy ügyesen alkalmaz – valami újdonságot, amivel kielégíti a közönség attrakcióéhségét. Tavalyelőtt tükörboltozat volt, tavaly lézerágyú és szkafander, az idén azonban semmilyen különös látványossággal nem szolgáltak. Tiszteletre méltó bátorsággal lemondtak a hatáselemekről, s csak úgy „natúrban" eljátszottak három számot a készülő nagylemezről. Emiatt, azt hiszem, sokakban csalódást is keltettek. Mert új zenéjükben nem volt semmi különös: az elvont, misztikus „űrzene" után az Omega vissza­tért a Földre, s egyértelműbb, ritmusosabb rockzenét játszik, némi angol újhullámos ízzel fűszerezve. Tulajdonképpen jó zenét, az eredetiség megkülönböztető jegyei nélkül. A lemeznek persze azért bizonyára kellő számú vevője akad.

Érdekes és „poptörténeti" szempontból ritka percekkel zárult a nagyszabású hangverseny: az Omega volt tagjaival, a ma LGT-s Presserrel és Somlóval kiegészülve, a régi felállásban eljátszott néhány, tíz évvel ezelőtti slágert. A fiatalabbak belekóstoltak, az idősebbek emlé­ke­ikkel visszaszálltak a „régi szép időkbe", és több generáció énekelte megbékélt révülettel közösen a Tízezer lépést, a Petróleumlámpát, a Gyöngyhajú lányt.

Ami akkor a kezdet volt, ma a vég: ezzel zárult a koncert.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)