Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Csak nosztalgia (Tíz éves a Lux együttes)

 

Hírügynökségek aligha kürtölik világgá, s a filmhíradó sem igen szentel különkiadást az eseménynek. A legtöbb, ami történhet, hogy néhány húszon- és harmincéves eltűnődik azon; va­lóban, már tízéves a Lux? Milyen gyorsan telik az idő!

(Forrás: Internet)

Az bizony telik, akár jelzik az évfordulók, akár nem. Beategyüttesek jubileumáról egyébként sem szokás megemlékezni, hát még, ha amatőrökről van szó. Pedig aki kicsit is ismeri a szakma – ma már az – másfél évtizedes történetét, tudja, mily nagy idő ez a tíz esztendő: már-már matuzsálemi kornak számít, amit kevesen érnek meg. A hirtelen berobbanások, a tiszavirág életű sikerek, a csendes elmúlások a műfaj velejárói lettek, a szenzációk ideje lejárt, más szelek fújdogálnak mostanában. Pedig de szépen indult!

Ki emlékszik már a hatvanas évek friss légáramlataira, a politikai, kulturális és fogyasztói liberalizálódás kezdetére? Ki emlékszik már azokra a „szép, fényes" napokra, amikor az új zene áradó hatására az ifjabb nemzedékek örömtől csillogó szemmel és kipirult arccal, szenvedéllyel eszméltek fiatalságuk lehetőségeire, s azonosultak a korosztályuk lendületével? Új hangok, új eszmék szólaltak meg abban a zenében, amely ellenállhatatlan erővel hódított meg százakat és ezreket: fiatalok játszották fiataloknak, önmagukat fejezték ki vele, önmagukra ismertek benne, tizenéves érzéseikre és gondolataikra; ez a zene lett az, amellyel a fiatalok első ízben fogalmazhatták meg saját élményeiket, a világról alkotott elképzeléseiket.

Tízezreket és százezreket vonzott ez a zene a klubokba, a koncerttermekbe s a gitárok mellé; soha nem látott méreteket öltött az öntevékeny zenélés, ami forradalmian új vonást hozott a fiatalok és a zene viszonyába. Nem ment könnyen: alkotóknak és befogadóknak egyaránt meg kellett küzdeni az új zene elismertetéséért a társadalmi előítéletekkel, a felnőtt társadalom értetlenkedésével. S mire ez sikerült, az úttörők maguk is felnőttek lettek, megváltozott értékrendjük, gondolkodásuk, zenéjük, s megváltozott a közeg is, amelyben annak idején az új hangok megszólaltak.

Csak nosztalgia lenne? Csak az elmúlás miatti kesernyés fájdalommal emlékezhetnek a kor „hősei" azokra az időkre, melyek fiatalságukat is jelentették? Lehet-e másként viszonyulni ahhoz a zenéhez, amely eredendően sajátos életkorhoz kötődik? Kérdések, amikre tudományos igénnyel aligha adható válasz. Hiszen ez a zene sohasem csak önmagában hordozta értékeit, hanem azokban a zenén kívüli elemekben is, amelyek mindig hozzákapcsolódtak.

Legnagyobb jelentőségét is ez adja: hogy benne és vele az ifjúság önmaga lehetett. S talán ezért kockáztatható meg az állítás, hogy ez a muzsika – bárha profi eszközökkel űzik is – alapjában véve amatőr maradt; az amatőrizmusból táplálkozott, s tiszta forrásai még ma is innen erednek. Ilyen forrásai voltak 1968-ban a százszámra muzsikáló együttesek, s ilyenek a ma sajnos egyre kisebb számban alakulók. Hanyatlásként szokás erről mostanában beszélni, s amennyiben ez a jelző érvényes a hetvenes évekre, úgy igazságtartalma a beatzenéről szólva sem kérdőjelezhető meg.

Nem segítenek ezen – a Lux példájánál maradva – a (nosztalgikus) visszaemlékezések sem. Viszonyításként időnként mégis szükséges a múltba tekinteni, máskülönben a jelent sem tudjuk értékelni. Különösen, ha van mire visszapillantani. Mert – bár világszerte ekkor jutott csúcspontra a beatmozgalom, ami után visszaesés következett – pezsgő beatélet zajlott Deb­recenben, 1968-ban. A pedagógus művelődési házban muzsikáló Merkur együttes nevét vá­rosszerte fogalomként emlegették, klubdélutánjain lélegzetet is alig lehetett venni a soka­ság­tól. A zenei könyvtárban Fazekas László vezetett legendás hírű beatklubot, ahol az alkalmi ze­nélések után értékelték, elemezték a hallottakat. Azóta sem tudunk hasonló kezde­mé­nye­zés­ről. Gimnáziumokban, művelődési intézményekben számtalan együttes próbálgatta szárnyait, állandó forrongás, változás közben. Egyesek alakultak, mások megszűntek, a zené­szek keres­ték a nekik megfelelő helyet.

A Lux is úgy jött létre, hogy alapító tagjai más zenekarokban tevékenykedtek. Rangers, Junior, Hoys, Red Rivers voltak a jellemzően angol nevet viselő csapatok, belőlük szer­ve­ződött a Lux Pikó Sándor Tikász Sándor, Felkai Miklós (ma Apostol), Szalay Sándor (ma Panta Rhei), Mészáros Balázs közreműködésével. Szinte lehetetlen nyomon követni a sze­mélycseréket, nevét mindenesetre akkor vette fel a Lux, amikor basszusgitárosuk, Kovács György házi felvételeket készített velük. Igazi formáját 1970-ben nyerte el az együttes: ekkor Felkai Miklós játszott szólógitáron, Tikász Sándor basszusgitáron és Pikó Sándor dobon. Nem volt állandó fellépési helyük, egy időben a Kossuth egyetem felvonulási épületében próbáltak. Nem a napi slágereket, hanem a progresszívebb vonalat képviselték (ezért is hagyták ott előző együtteseiket a tagok). Jimi Hendrix és a Cream volt az ideáljuk, az ő számaikat játszották, illetve az ezek szellemében fogant saját szerzeményeket. A trió tagjai jól ismerték a másik gondolatait, ezért is tudták egymást a színpadon az improvizációkban kiegészíteni.

Aztán Felkait behívták katonának, helyére Lámer Emil (ma Color) került, vele nyert a zenekar az 1971-es salgótarjáni amatőr fesztiválon bronzdiplomát. Néhány zűrös, kevésbé említésre méltó év következett, majd 1974-ben nyugatról visszajött Seicher Tibor, aki fel­szerelésével és szervezőkészségével jótékonyan hatott a debreceni beatélet fellendítésére. Felkaival, Nagy-Istók Lászlóval és Makranczy Bélával (korábban Lux) megalakította az Astor zenekart, s székhelyéül a Járműjavító művelődési házát választotta. Beindította a beatfórumot, alkalmat biztosított a többi együttes szereplésére is.

Közben Tikász Sándor, Bessenyei György, az Astorból kivált Nagy-Istók László és a bu­dapesti kirándulás után visszatért Tikász Sándor a Revolverben zenéltek, s mivel ilyen szépen összejöttek, ismét jogos lett a Lux név használata. Ez az időpont az együttes második nagy korszakának kezdete, ebben a felállásban nyerték el az 1975-ös orosházi területi beatfesztivál aranydiplomáját az Északi szél és az Ólomlepke című számaikkal. 1976-ban feloszlott az As­tor, helyére a Lux került, s megkezdődött a kimerítő össztáncok sorozata, amikor a megfelelő talpalávalót kellett húzniuk a táncos kedvű közönségnek. 1976-ban – a debreceni beatélet nagy éve ez – ismét aranydiplomát nyertek Orosházán a Panta Rhei és a Color társaságában.

A sikerek ellenére kezdték szegényesnek érezni a három gitár, dob felállás hangzását, s billentyűs játékosok után néztek. Nagy-Istók László távozása után Tóth Imre lett a basszus­gitáros, Kocsis Béla az orgonista, s egy időben velük játszott második dobosként Gönczi Gá­bor. A gyakori személycseréknek az volt az oka, hogy igazában csak ketten – Pikó és Tikász — tekintették magukénak a zenekart, s a többiek ezért a kudarcokat sem tud ták elviselni. Mert kudarcok is akadtak, zötyögött a zenekar gépezete, állandóan keresték a rájuk szabott stílust és formákat. A mélyvízből az idén sikerült ismét a felszínre vergődniük: nyáron Deb­recen képviseletében többször szerepeltek a budai ifjúsági parkban, s október elején elnyerték a győri országos pop-dzsessz-rock napok arany diplomáját, s a legjobbnak kijáró vándor­ser­leget.

E szűkre szabott, remélhetőleg pontos történeti áttekintés után elérkeztünk a jelenhez, amelyben így fest az együttes: Tikász Sándor és Létmányi István szólógitár, Kocsis Béla orgona, Kiss Sándor Fenderzongora, Pikó Sándor dob. Hogyan tovább? Erre a tagok maguk sem tudják a feleletet. Generációs különbségek vannak a zenekaron belül, s az eltérő életfelfogásokat nem könnyű összeegyeztetni. Tikász és Pikó másfél évtized hordalékával és tisztes polgári foglalkozással a hátuk mögött ma is a tiszta amatőrizmus igézetében élnek; a többiek talán a zenei pályát választanák inkább.

Egy évtizede alatt a Lux sokat küszködött és nélkülözött a fennmaradásért, tagjai sza­bad­idejük, energiájuk és keresetük jó részét a zenekarba ölték, de rá kell jönniük, hogy ama­tőrként ma már nehéz a lépést tartani. Zenében és felszerelésben állandóan újítani kell annak, aki a profi konkurenciával állni szeretné a versenyt. Egyre kevesebb az olyan „szent bolond", aki pusztán a zenélés kedvéért vesz hangszert a kezébe. A tíz év alatt természetesen módosult a Lux hangzása is, újabban a dzsessz-rockhoz közelít, s hogy erőfeszítéseik mégsem voltak hiábavalóak: ők játszhatnak a város új művelődési központjában.

Hogy a buktatók és a kényszerű alkalmazkodások útvesztőiben milyen kiutat találnak, főként rajtuk múlik. A pofonokat és a simogatásokat félretéve a nosztalgikus múltból a bizonytalan jövőbe kell vetni tekintetüket, ha létjogosultságukat igazolni akarják. S mert ezzel ők is tisztában vannak, nem ünneprontóak a mérlegelő szavak; garantálhatja ezt sokszor megtört, de újra és újra feltámadó kezdeményező készségük, amely ezt a műfajt előreviszi.

(Hajdú-bihari Napló, 1978)