Győző, nem működik a kontroll! (Bizottság-koncert Debrecenben)

 

Régi idők rock-hangversenyeinek hangulatát idézi a Pódium terem. A szentély­be csak sor­ban állás és erőt próbáló tülekedés után le­het bejutni; odabenn már székeken, párnákon ül, fa­lak mentén áll az előírt létszámot jóval meghaladó érdeklődő sereg.

A várakozás izgalma fe­szül az arcokon, csak a piciny színpadot kerüli el a rendkívüliség látszata: szabályos beren­de­zések, szabályos villanólámpák között járnak ki-be a Bizottság együttes tagjai. Szerelgetnek, pöfé­kelnek, aprólékos gonddal készítik ki sörösüvegeiket a kezükbe eső alkalmatosságokra. Mint­ha próbán lennének, olyan fesztelenül közleked­nek a publikum szeme előtt.

Aztán kialusznak a fé­nyek, és kigyulladnak egy vetítőgép lámpái. A színpad mögötti fa­lon színes film­kockák peregnek abszurd és szürrealista gegek sorával; főszerepben az együttes fes­tő és grafikus tagjai. Köz­ben a sötét színpadon a ké­pes jelenetekhez alkalmas aláfestő zenét produkál Wahorn András szaxofonos, amit sejtelmes sikolyokkal fűszerez Kokó művésznő. A sötétség leple alatt a töb­biek is felsettenkednek a színpadra, a film abbama­rad, s most már a zene van soron: a Bizottság szándé­koltan nyers, primitív, disszonáns katasztrófa- avagy sza­badidő-zenéje, az „un­dorgrund" fajtából. Ahogy maguk nevezik.

Különös képződmény a Bizottság: botrányzenekar a magyar rockzene új hullá­mában. A néhány képzőmű­vész otthoni kedvteléséből, alkalmi happeningjeiből szerveződő társulás jelentkezése üde szellemi megnyi­latkozásként hatott a saját formáiba merevedő hazai rock­mezőny elüzletiesedő, és ezzel elértéktelenedő vi­lágában. A rock zenei és szövegi közhelyeit önma­guk ellentétébe fordító, azok kiüresedett voltát felmutató programjába az együttes ér­telemmel keverte a polgárpukkasztás sokkoló elemeit; a fogékony, többnyire entellektüel közönség örömére és az engedélyezők riadalmára. Elannyira sikeresen, hogy a marginális lét bizonytalan talajáról felemelte és önálló albumhoz juttatta őket a hanglemezgyár jótékony keze.

A helyzet, ami a Bizottság együttest is kitermelte, lo­gikus következménye a rockzene hazai fejlődésé­nek és a kulturális szférá­ban betöltött szerepének. Ha egy mozgalom vagy jelenség elveszti kapcsolatát a való­sággal, ha már csak stiláris jegyeinek mechanikus, ön­magáért való ismételgeté­sével emlékeztet hajdanvolt tartalmaira, akkor szükségszerűen fel kell lép­nie olyan ellenmozgalom­nak vagy ellenjelenségnek, amely felfedi az előbbi ha­mis ürességét, talmi sem­mitmondását. A kérdés csak az, hogy pusztán a tagadás és az elhatá­ro­lódás létre hozhat-e új minőséget, hogy a dogmák elvetése eredmé­nyezhet-e új művészi tar­talmakat – avagy értéke kimerül egyszerűen gesztus voltában.

Ezek a törekvések a nyu­gati popzenében már jó év­tizede felszínre kerültek, dehát, mint a költő írja, mi min­dig mindenről lekésünk. Így számíthatott nálunk egyfaj­ta ellenkultúra ígé­retével csábító szenzációnak a Bi­zottság és a hozzá hasonló „undorgrund" zenekarok feltű­nése 1980 táján, és okoz még mindig izgalmat Debre­cenben 1983-ban, amikor végre szemé­lyesen is talál­kozásra adódott lehetőség a zenekarral. Persze, amúgy magyar módra: más­sá­guk, különbözőségük pikantériája is hatásuk egyik fon­tos eleme.

Fájdalom, de nem fojt­hatjuk magunkba, hogy gazdagabbak maradtunk volna egy illú­zióval, ha csu­pán híréből és lemezéről is­merjük az együttest. A Bi­zottság – érthetetlen mó­don – saját csapdájába lé­pett: nem zenész létükre az együttes tagjai zenei pro­dukció látszatának megte­remtésére vállalkoztak – és szenvedtek kudarcot. Az, ami eredeti közegében gesz­tus­ér­téke révén jelentőséget kaphatott, most színpadi műsorként pontosan azok­ba a formális kere­tekbe il­leszkedett, ami ellen többek között a Bizottság létének célja irányul. Márpedig értel­münkkel – és rokon­szenvünkkel – hiába tud­juk, hogy a dolog lényege éppen „ellen" voltában rej­lik, az amatőr szinten elő­adott antizene és -magatar­tás nem válhat a hivatásos (és hivatalos) megnyilatko­zások értékelhető kritiká­jává. Es így az elidegenítő effektusokból építkező, „ko­molyabb" üzeneteket köz­vetítő passzusok sem képe­sek magukat elfogadtatni.

Lesújtó volt látni, hogy a Bizottság tagjai unják ön­magukat – tehát önnön mintha-zenész voltuktól is elidegenedtek már. Ennek is van természetesen magya­rázata: egy amatőrnek bün­tetés harmincszor eljátszani ugyanazt a programot, mert – techni­kai felkészületlensége miatt – nincs birtokában azoknak a variációs ké­pességeknek, amelyekkel esetről esetre új elemekkel gazdagíthatná játékát. Az énekes-motor, feLugossy László például csak percek­re tudta össze­szedni magát; egyébként üveges szem­mel meredt a semmibe és sörösüvegébe. Jelenései tisz­tán példázták ennek a kom­munikációs formának a csődjét. Az unalomba ful­ladt hangverseny utolsó ne­gyedében már jelképesnek tűnt a kontrollhangszórók meghibásodása: a színpadon levők szinte semmit nem hallottak saját játékukból.

„A kommunikáció megsza­kadt" – énekelte egy évti­zeddel ezelőtt a Led Zeppe­lin együttes egyik si­kerszámában. A progresszív rockzene élenjáró csapata akkor aligha gondolta, hogy megállapításának érvényes­ségéből az idő mit sem vesz el...

(Hajdú-bihari Napló, 1983)