Koncz Zsuzsa énekel
Átléptem a Rubikont: olyan korba értem, hogy gyermekeimmel együtt hallgattam meg Koncz Zsuzsa műsorát a debreceni Bartók teremben. Kíváncsi voltam, miképpen fogadják azt a zenét, amely életem egy szakaszában oly fontosnak tűnt számomra.
Sokan mások is hasonlóképpen cselekedtek, már ami a gyereklétszámot illeti. Bebizonyosodott, nem döntöttünk rosszul. Ami bennünket illet, a hétéves Anna végig feszült figyelemmel kísérte az éneket, s egy-két versszakot később citálni is képes volt. A hároméves Eszter első és logikus kérdése az volt, hogy miért olyan hangos a zene (épkézláb választ nem kapott rá), majd az iránt érdeklődött, hogy miért három gitár játszik (erről majd később), végezetül arra volt kíváncsi, hogy hová tűnt a dobos bácsi (pihent). Később, miután Bródy János csendes magánszáma közben leesett a székről, és hangos ordítással zavarta meg a koncert meghitt légkörét, néhány percre eltávozott a teremből, de időben visszatért ahhoz, hogy Zsuzsa néni derékig érő haját látva megfogadja: ezentúl ő is fog sárgarépát enni, mert csak akkor nő ilyen bosszúra a haja. Tehát a magunk részéről igen eredményesen zártuk ezt az estét.
Ami a papa érzéseit illeti, ő a koncertet megelőzően abba az előítéletbe hagyta magát ringatni, hogy Koncz Zsuzsa mint jelenség mára kissé anakronisztikussá vált: a jelen s a jövő az erőteljesebben, ironikusabban fogalmazó előadóké. Be kellett látnia, hogy ítéletei tévesek voltak. Koncz Zsuzsa ma is ugyanúgy egyéniség, mint tizenöt évvel ezelőtt volt. A dalok mondanivalóját előtérbe helyezve ezen az estén is fontos gondolatokat közölt, műsora a ráadásokkal határozott kiállássá szervesült, s utat talált azokhoz, akiknek világszemlélete, életérzése az övéhez hasonlóan alakult az eltelt másfél évtizedben. Koncz Zsuzsa ma szebben, hatásosabban énekel, mint valaha; eszközei puritánok, de jól megválogatottak. Köszönet illeti azért, mert ugyanazt az erőt érezhettük magunkban műsora végén, mint ami annak idején feszített bennünket. Ilyenkor derül ki, hogy továbbra is szükségünk van rá: legújabb dalaira ugyanúgy, mint a régiekre, amelyeket már unásig ismerünk lemezekről, de élőben hallgatva mégis, ma is képesek megborzolni rejtett, talán eltemetett érzéseinket.
Nem volt egyenletes a műsor, s különösen a hangosítást érheti kifogás (a szöveget alig lehetett érteni), de a vastaps és a háromszori ráadás jelezte: valami megtörtént ezen az estén, ami csak itt történhetett meg.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)