Kőműves Kelemen rockballadája
Várható volt, hogy Szörényi Levente zenei útja előbb-utóbb elvezet a magyar folklórhoz. Ennek jelei részben már az egykori Illés együttes részére írt számaiban feltűntek, második önálló lemezén fölerősödtek, s most a múlt színházi évad egyik nagy sikerű előadásában végleg kiteljesedtek.
Szerencsés kiindulópontot adott ehhez a találkozás Sarkadi Imre Kőműves Kelemen című, a magyar közelmúlt sorskérdéseit vizsgáló drámájával, amely Ivánka Csaba átigazításában, Bródy János versszövegeivel került a Pesti Színház színpadára.
A szerzőtársak említése a darabbal kapcsolatban elengedhetetlen, de a belőle készült nagylemezről szólva már elhanyagolhatóbb, mert a színpadi látványt és a cselekményvezetés szemléletességét szükségszerűen nélkülöző lemezváltozatban a zene lett a meghatározó, a jellemző, a mérvadó. Ebből is kitűnik ugyan a mű fő eszmei mondanivalója – átkozott legyen minden Déva vára, amelynek felépítéséhez véráldozatokat kell hozni –, de elsődleges mégis a zene marad: az a zene, amely a rock és a magyar népzene ötvöződésével új fejezet kezdetét hozhatja a magyar popmuzsika történetében.
Kőműves Kelemen balladájában Szörényi Levente úgy igyekezett szintézisbe hozni a rock és a magyar népzene sajátos jegyeit, hogy abból egy új, tartalmában mindkettőt meghaladó minőség szülessen. A rock ritmikáját, harmóniafordulatait, hangszereit a folklór évszázados hagyományokon alapuló univerzumába illesztette; a népzenét pedig a belőle hiányzó elemek (többszólamúság, ritmikai változatosság) beépítésével fejlesztette tovább úgy, hogy a XX. század végén is élő hatású zene maradjon, s ugyanakkor megőrizze jellegzetes magyarságát is. Ezzel olyan feladványt vállalt magára, amellyel az e tájon élő, saját etnikai hovatartozásuk, a magyarság mint történelmi kategória lényegét átérző popzenészek szembe kell(ene), hogy kerüljenek. Lehet, hogy ez a feladvány végül is megoldhatatlannak bizonyul, és a szintézis csak töredékeiben jön létre, de akkor is olyan kihívás ez, amelynek végiggondolása erkölcsi kötelesség, vállalása pedig nemes, de nagy felelősséggel járó feladat. Tisztelet illeti Szörényi Leventét, hogy szinte pionírként, nem hátrált meg előle.
Különösen, hogy próbálkozása sok vonatkozásban örömteli eredményeket hozott. A szintézisre törekvés nagy elméleti tudást és beleérző képességet kíván, s ő mindkettőből szép erényeket mondhat magáénak. Rendkívül szerteágazó az a zenei matéria, amelyből az ő sajátos hitvallását összegyúrta. A magyar népzene régibb és újabb rétegei mellett a reneszánsz kamaramuzsikálástól és a középkori magyar táncoktól kezdve a délszláv népzenén át a verbunkig és a kanásztáncig terjed azoknak a zenéknek és stílusoknak sora, amelyeket hol modern nyugati harmóniákkal, hol latin-amerikai ritmusokkal, hol dór dallamsorokkal párosít, ellenpontoz vagy felold. A sokféleség olykor még kissé eklektikusnak tűnik, a különféle elemek nem mindenütt simulnak szerves egységbe, de a gazdag motívumkincs és a fantáziadús feldolgozásmód rendkívül erőteljes hatású zenévé sűrűsödött. Tartása, drámai sugárzása van ennek a zenének, amihez előadóként nagyban hozzájárult a Pesti Színház gárdája és a Kormorán legénysége. A közreműködők közül Hegedűs D. Géza parlandóra érzékeny, expresszív éneklése emelkedik ki.
(Ifjúsági Magazin, 1982)