Mai Dalok (Cseh Tamás lemezéről)

 

Valahol, eldugott falvak kultúrházaiban vagy a nagyvárosok egyetemeinek klubjaiban mindig akad egy fiatalember, aki gitárját nyakába akasztva kiáll hasonló korú társai elé és dalaiban különböző történeteket mesél nekik. Ezek a dalok szólnak a karrierről, Antal gazdáról, a szembe szélről, egy presszóról, miegyébről. Szerzőiket manapság nem tudják, hogyan hívják.

Régebben dalnoknak, regölőknek, igricnek nevezték őket A társadalom – közelebbről az ifjúság – lel­ki­ismereteként járják az országot és dalolnak mindarról, amire lehetőségük nyílik. Egyfajta nonkonformista magatartást, életformát képviselnek, ám alapállásuk sohasem a kívülállás, ha­nem, ha úgy tetszik, az elkötelezettség – az elkötelezettség nem a társadalmi elvárások, hanem az ember „nembeli lényegének" kiteljesedése mellett. Működésüket a hivatalos művészet és kritika sohasem vette be; nem vehette be, mert nem ismerte fel, hogy dalaikat nem lehet csupán esztétikai szempontból értékelni, de figyelembe kell venni szociológiai vetületüket is. Azt például, hogy milyen népszerűek ezek a fiatalemberek így, underground módon is; hogy köz­lendőik sokkal több agysejtet mozgatnak meg, mint a „magas" művészetek; s hogy létezésüket olyan igény táplálja, amely más formákban nem tud kielégülni.

Cseh Tamás egyike ezeknek az igriceknek.

Budapesten két éve Cseh Tamás-őrület van. Ma Cseh Tamás az ügyeletes igric, aki „he­lyére teszi" a dolgokat, aki „kimondja" azt, amit a fiatalok éreznek, de sehol máshol nem hal­lanak megfogalmazni. A termeket, ahol Cseh Tamás fellép, zsúfolásig töltik a többnyire ér­telmiségi, egyetemista „gyerekek". Tegyük hozzá: joggal. Cseh Tamás rendkívül szuggesz­tí­ven, eredetien adja elő magát.

Úgy látszik, ezt ismerte fel a hanglemezgyár, amikor most piacra dobta a műsorából készült összeállítást

A Levél nővéremnek nagy gonddal megkomponált lemez. Talán túlságosan is nagy gond­dal; néhol érezni a tudatos erőfeszítés verítékcseppjeit Ám lehet, hogy erről nem a szerzők tehetnek.

A váz: Cseh Tamás és Másik János egy presszóban ülnek, és Bereményi Géza segítségével negyven percen keresztül levelet írnak a nővérnek. A végén kifejezik abbéli aggodalmukat, hogy a levél valahol elkallódik, elakad, s nem jut el a címzetthez.

Hogy miről szól üzenetük? Látszólag hétköznapi dolgokról. Budapestről, apa kalapjáról, a hatvanas évekről, az éjféli gyorsról és egy krakkói vonatról, egy álomról, jutalomosztásról, világnézeti klubról, tanulmányi kirándulásról, egy kitalált személyről.

De csak látszólag. Mert a hétköznapiság álarcában Bereményi Géza antiversei jelen valóságunk megannyi fontos kérdéséről értekeznek. A szövegek mögül pedig egy tiszta fejjel gondolkodó ember képmása sejlik elő. Közlendőjét nem mindig egyszerű megfejteni. De ahol elakad az értelem, segít az érzelem: a zene. Itt van például két jellegzetes sor: „Éva tegnap volt az abortuszbizottság előtt / Télikabátomra hasztalan keresek vevőt.” Nem kimondottan költői, így olvasva. És Cseh Tamás ezt elénekli, ráadásul. És bármennyire hihetetlennek tűnik, ez a két antilírai sor a dalban átlényegül, más minőséget képvisel: érezzük, hogy sokunknak volt és lesz Évája és télikabátja.

A lemez befogadásának ez a kulcsa: közös élményanyag szükségeltetik hozzá. Csak aki utazott már Krakkóba, az tudja, hogy milyen érzés Krakkóba utazni; aki soha nem autóstoppolt, annak nincs fogalma arról, milyen az autóstop; s aki még soha nem húzta ki önmagát saját zsebén keresztül, az nem fogja megfejteni Cseh Tamás álmát. Akik pedig nem éltek a hatvanas években, azok ugyan érthetik a hasonló című dal sorait, de nem érezhetik azt, amit a tudat mélyéről előbányásznak: „A hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma / Táguló gyűrűben konszolidációt hullámzott a szép Balaton / Emlékszem, átmentünk Révfülöpről Bélatelepre egy nyári napon." Vagy annak, aki sohasem járt díszünnepélyen, vajmi keveset mond a Jutalomosztás. Ilyenek persze csak elvétve akadnak ebben az országban, úgyhogy nyugodtan idézhetjük: „A szónok Fáskerti éppen most kifejti / Ifjú kollégáink beilleszkedtek / Míg én Fáskertinét, a szónok szép nejét / Forrón markolom, s szemünk csügg a szónokon." Viszonylag egyértelmű a Világnézeti klub mondanivalója: „Egy világnézeti klub / Tág teret nyit és nyújt / Számos aktíva fújja és szívja / Komolyan a cigarettát / Fordítsuk, hű de remek / Feje tetejéről talpára Hegelt / Passzolj még egy cigarettát."

Folytathatnánk az idézeteket, de így pontosan attól a különösségtől fosztatnak meg, amit vers és dal egysége képez. Cseh Tamás dalai figyelmeztetnek és szembenézésre kényszerítenek önmagunkkal és a világgal, amelyben élünk. Ezért kár, hogy az összeállítást nosztalgikus fel­hangok színezik, s helyenként melodrámai fordulatot vesz. Szikárabb fogalmazás hatásosabb lehetett volna.

Cseh Tamás dalai nem mondják meg, „hol lesz majd lakóhelyünk". Csak éreztetik, hogy itt kell maradnunk. Cseh Tamás a magyar ifjúságról a magyar ifjúságnak szól; törekvése ritka, meg kell becsülnünk.

Több mint tíz évet kellett várnunk erre a lemezre. Pontosabban: nem kifejezetten erre a lemezre várunk egy évtizede. Hanem az ifjúsági kultúra olyan produktumaira, amelynek sorába többek között a Cseh-Másik-Bereményi hármas szerzeményei is tartoznak. Olyan műfajt képvisel Cseh Tamás, amelyet Pete Seeger, Joan Baez, Bob Dylan neve fémjelez Ezt a műfajt nálunk – hagyományok híján – kezdetben pol-beatnek nevezték, majd sehogy sem. Aztán lett belőle városi népzene, legújabban pedig – a Ki mit tud? szerkesztői utolérhetetlen talá­lé­kony­ságának jóvoltából – mai dal. Az elnevezés körötti bonyodalmak világosan jelzik, hogy a műfajt nehéz bármiféle kategóriába begyömöszölni. Állandóan kicsúszik az esztétika karmai közül. A fő, hogy önmagát megtalálja.

(Hajdú-bihari Napló, 1977)