Nosztalgia, jótékonyságból (A csend hangjai)
Jótékonysági koncerten adta elő vasárnap a Csokonai Színházban márciusban bemutatott A csend hangjai című műsorát Horányi László és a Hangfogó együttes.
Az akciót a KISZ megyei bizottsága és az értelmiségi fiatalok tanácsa rendezte abból a célból, hogy a műsor bevételét (kb. 50 ezer forintot) spiroanalizátor vásárlására átutalják a megyei tanács rendelőintézete számára.
Jótékonysági hangversenyeket általában nem követi kritikai visszhang, ezúttal azonban a rendezők részéről kifejezett igényként merült fel a szakmai értékelés, s ez felment az ilyenkor kötelező tiszteletkörök vállveregető semmit mondása alól. Előre kell bocsátanom azonban, hogy észrevételeimet kizárólag különvéleményként vetem papírra, mert az általam látott előadás háromszori ráadást kiérdemelve nagy sikert aratott, s ez mindenképpen a kezdeményezés létjogosultságát igazolja. Hogy magam némiképp másként éltem meg ezt a másfél órát, annak alighanem az lehetett az oka, hogy más – nemzedéki – optikán keresztül láttam a történteket.
Ami legerősebb benyomásként maradt meg bennem: az összeállítás ismét emlékezetbe idézte, hogy bizony, nagy idők voltak azok a hatvanas évek. Olyan idők, amikor olyan szent emberek álltak a színpadokon, mint Bob Dylan, Simon és Garfunkel, Donovan, a Rolling Stones. Ezekről az időkről azóta sok mindent elmondtak okos emberek (most éppen az ÉS-ben vitáznak róla), csak éppen azt nem tudja senki elmondani, hogy milyen érzés lehetett a hatvanas években fiatalnak lenni, és a beatkultúra oxigéndús hatására a „szabadság”, „nonkonformizmus”, természetes emberi kapcsolatok”, szeretetkultusz”, „szexuális szabadság”, és más, azóta naiv idealizmusnak minősülő eszmék bűvkörében nevelkedni. Ezt az érzést nem lehet fogalmi úton megragadni, legfeljebb versbe foglalni vagy megzenésíteni, mint tette azt Dylan vagy Simon és Garfunkel. Szent eszmék, szent magatartásformák megtestesítői voltak ők, ezért válhattak szentekké mára – s ezért kísért a szentségtörés veszélye, amikor ma, e kizökkent időben valaki a szent dalok eredeti interpretálására vállalkozik. Az érzések ugyanis nem rep- rodukálhatók, csak imitálhatók: s a kettő között annyi a különbség, mint egy elefántcsont és gipsz Buddha-szobor között.
A Csend hangjai című műsor – és a fordító, Pinczés István – nagy érdeme, hogy magyar nyelven szólaltatja meg azokat a dalokat, amelyek annak idején angolul épültek be egy nemzedék kulturális tudatába. Így a fiatalabbak is megismerkedhetnek eredeti tartalmukkal, saját fülükkel hallhatják, hogy miről is szólnak. Igen, ezek a dalok még szóltak valamiről: határozott világképet, szellemiséget, viselkedési normákat közvetítettek egy ma már legfeljebb muzeális értéknek tekinthető humánum jegyében. Mert a hosszú haj, az excentrikus öltözködés, a dacos lázadás álarca igenis a jobb, emberhez méltóbb élet utáni elemi vágynak adott kifejezést sajátos formában. S ezért sajnálatos, hogy A csend hangjai műsor „frontembere” tévesen értelmezett szerepfelfogásával mintegy idézőjelbe tette a dalok egykori „üzenetét”.
Úgy lépett a színpadra Horányi László, mint egy nárcisztikus rocksztár, aki éppen rohamra indul, hogy bevegye közönségét. Bőrdzsekije, összekötő szövege, mesterkélten eufórikus előadásmódja a mai rockkoncertek kliséit idézte, groteszk ellentmondásban a dalok eredeti jelentésével. Hiszen azok ereje éppen közvetlenségükben, őszinteségükben, szókimondásukban rejlett; abban, hogy azonosak voltak önmagukkal és előadóikkal. Itt, ebben az összefüggésben egy attrakció eszközéivé váltak, elvesztvén igazságtartalmukat, azt az önkifejezési indíttatást, ami megszületésüket kiváltotta. Minden lekerekítődött, így lett Simon és Garfunkel romantikus otthontalanságának finom lírájából felszínes érzelgősség, a Rolling Stones polgárpukkasztó szexuálszimbolikájából durva mutogatósdi. S így derült ki az is, hogy mennyire különbözik a rhythm and blues pontozott ritmikája, szinkópált hangsúlyozása a mifelénk meghonosodott bel canto éneklési technika szacharinizmusától.
Igen, annak, aki ezeket a dalokat ma énekli, számítani kell arra, hogy az eredetivel hasonlítják össze produkcióját. S manapság nem terem annyi zseni a műfajban, mint annak idején. Ez főleg a Rolling-számok tolmácsolásakor vált nyilvánvalóvá. Horányi László nem Mick Jagger, kár volt magára venni ezt a köpönyeget. Mert amúgy derekasan végigdolgozta a másfél órát, s noha nem kifejezetten énekesi egyéniség, a közbeékelt versekkel és dalok lendületével mégis maga mellé tudta állítani a közönséget (leghitelesebbnek és legőszintébbnek az egy szál gitárral előadott Dylan-darabokat éreztem). Jól helytállt a Hangfogó együttes is (az El Condor Pasa blockflőte-kísérete egyenesen bravúros volt), két vendégmuzsikus (Hegedűs Sándor, Kiss Sándor) segítségével, akik ráadásul még muzsikáltak is. Üde színfolt volt Duffek Mihály zongorakísérete a Híd a zavaros víz felett című dalban.
Külőn véleményt jeleztem a bevezetőben, annak megengedésével, hogy a tudatosan szerkesztett műsor végül is bejárta azt a gondolatkört, ami a dalokból címszavakban kihámozható. Lehet, hogy akinek nincs viszonyítási alapja, annak egészen mást jelentett ez a műsor. Belőlem ezeket a gondolatokat váltotta ki. A dalok azonban tagadhatatlanul felidézték bennem azt az érzési, ahogyan őket annak idején, kitárulkozó ifjúságunk éveiben hallgattuk. Szép volt, fiúk.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)