Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A főnixmadár esete (A Blue Note története)

 

Lehetséges-e, hogy egy, a jazz fejlődésében komoly szerepet játszó lemezcég hosszas ha­lódás után főnixmadárként újjáéledjen poraiból? Elképzelhető-e, hogy az a meghitt kapcsolat, ami a Blue Note tulajdonosait a muzsikusokhoz fűzte, a mai kor személytelen üzleti viszonyai között érvényesüljön egy vállalkozásban? Megismételhető-e a felvételeknek az a sora, ami nemcsak felmutatta, hanem stilárisan meg is szabta egy korszak jazzmuzsikájának arculatát?

A Blue Note-story egyike a jazz legendás történeteinek. A Németországból a harmincas években eltávozott, majd 1938-ban New York-ban letelepedett Alfred Lion és az őt követő Frank Wolff a jazz iránti elkötelezettség olyan példájával szolgált három évtizeden keresztül, ami ösztönzőleg hatott a zene fejlődésére, és irányt adott a köréjük csoportosuló zenészeknek. "A Blue Note lemeztársaság azért jött létre – fogalmazott Lion Lengyelország német lerohaná­sának évében –, hogy a hot jazz vagy a swing megalkuvásmentes kifejezését szolgálja. Min­den önálló játékmód, amely eredeti zenei érzéseket közvetít, őszinte gesztus. Helyhez, időhöz, körülményekhez kötött jelentőségénél fogva magába foglalja hagyományait, művészi értékeit és közönségét, amely élteti. A hot jazz önálló kifejezés- és közlésmód, zenei és társadalmi megnyilatkozás, amelynek a Blue Note nem üzleti vagy reklámcélokból vállalja a képvi­se­letét, hanem mert fel akarja tárni igazi jellegzetességeit."

Nemcsak időben, hanem stílusban is nagy utat járt be a Blue Note 1939 és 1989, a Port of Harlem együttes és Bobby Watson szaxofonos felvételei között. Az első, Albert Ammons és Meade Lux Lewis boogie-woogie-felvételeit őrző, néhány tucat példányban sokszorosított korongokat a negyvenes évek közepétől követték módszeresen a cég hangzáseszményét tükröző felvételek. Ike Quebec zenei irányításával előbb tradicionális jazz-zenével és kisze­nekari swinggel jelentkeztek (James P. Johnson, Sidney Bechet, Art Hodes, Edmond Hall), majd elsők közt kezdték kiadni a bebop olyan nagyságainak lemezeit, mint Bud Powell, Thelonious Monk, Tadd Dameron, Fats Navarro, Art Blakey, James Moody. 1953-ban Rudy van Gelder hangmérnök lett a felvételek gondozója, s neki jelentős része lett abban, hogy az ötvenes-hatvanas években a Blue Note a hard bop és a soul jazz otthonává vált, sőt teret adott az új hangzású modális játékmódnak is. A nemzedék szószólói, mint Horace Silver, Art Blakey, Lou Donaldson, Clifford Brown, Hank Mobley, Johnny Griffin, Grant Green, Jimmy Smith, Lee Morgan, Jackie McLean, később a még fiatalabbak, Herbie Hancock, Tony Williams, Wayne Shorter, Freddie Hubbard, Bobby Hutcherson, Joe Henderson lemezeinek tucatjai kerültek forgalomba a Blue Note égisze alatt.

Mi volt a műhely "titka"? A magyarázat Alfred Lion idézett soraiban keresendő: valóban nem üzleti számításból foglalkoztak ezzel a zenével, hanem mert meggyőződéssel vallották értékeit. Más kérdés, hogy elhivatottságuk, művészi érzékenységük vállalkozói képességekkel, jó szervező-tulajdonságokkal párosult. Tisztában voltak például azzal, hogy a felvételeket két-háromnapos próbáknak kell megelőzni, s erre az időre is fizették a muzsikusokat (ebben különböztek a nagy vetélytárs Prestige-től). Ezért jellemezték lemezeik javát kimunkált hang­szerelések, remek fúvóskórusok, összecsiszolódott ritmusszekciók. Időben alkalmazkodtak a stílusok változásaihoz is. A bebop-korszak lecsengésekor a második nemzedék tagjaival a korábbi nyugtalanító megszólalást a blues, a soul és a funky árnyalataival ötvözték. Később is, amikor üzleti nyomásra majdnem minden lemezre rákerült egy-egy funky szám, megőrizték jó ízlésüket és művészi igényességüket.

A cég 1956-66 között élte fénykorát. A Blue Note ebben az időben tökéletesen ki volt találva, amiben része volt Reid Miles egyedi tervezésű borítóinak és a felvételek technikai színvonalának is. Ekkor született a legtöbb, jazztörténeti értékű lemez. A gépezet olajozottan működött, a nagy nevek köré stúdiózenészek népes csapatát szervezték, s az, hogy a kísérő zenészek gyakran ugyanabból a körből kerültek ki, hozzájárult a jellegzetes Blue Note-hang­zás kialakításához.

De minden korszak véget ér egyszer. Ike Quebec 1963-ban meghalt (helyét Duke Pearson vette át), az alapítók megöregedtek, s 1966-ban a fáradt, beteg Lion eladta a céget a Liber­tynek. Wolff és Pearson ugyan tovább vitték az ügyeket, a varázs azonban oszlani kezdett. Kitűnő zenészek maradtak a listán, ám a jazzre köszöntő, stilárisan és a forgalmazás szem­pontjából is nehéz időszak rányomta bélyegét a társaság működésére. A repertoár a hetvenes években üzleti okok miatt a funky irányába tolódott el, míg a régi tekintélyt az egykori felvételek újrakiadásával és dobozban őrzött szalagok megjelentetésével Michael Cuscuna ve­zetésével sikerült 1981-ig fenntartani.

A jazzvilág 1985-ben ismét ünnepelhetett: a New York-i Town Hallban a Manhattan cég felügyelete alá került, újjászülető Blue Note vezetői összetrombitálták mindazokat, akik vala­ha náluk dolgoztak, s bejelentették, hogy a cég felújítja tevékenységét. Az új korszakot egy­részt az értékmentésre, a régi, nagy sikerű korongok újrakiadására, másrészt új felvételek készítésére alapozták. Európában az EMI párizsi Pathé Marconi vállalatának jóvoltából olyan alapvető fontosságú albumok váltak ismét elérhetővé, mint Wayne Shorter Speak: No Evil, Herbie Hancock: Maiden Voyage, Dexter Gordon: Our Man in Paris, Lee Morgan: Search for the New Land, Bud Powell: The Amazing, stb.

A Blue Note zenei műhelyként is újra működésbe lendült. Ide szerződött Tony Williams, James "Blood" Ulmer, Mose Allison, Michel Petrucciani, Bennie Wallace, Eliane Elias, Stanley Jordan, Birelli Lagrene, Bobby Watson, Stanley Turrentine. Olyasféle stiláris rokon­ságot nem találni e muzsikusok között, mint amilyen a társaság kiadványait a hard bop-korszakban meghatározta, de ez annak is tulajdonítható, hogy a jazz színképe a 80-as években sokkal gazdagabb, mint három évtizedel ezelőtt volt. A Blue Note érezhetően igyekszik alkalmazkodni a kor követelményeihez (ez például a digitális technikában és az erőteljes reklámban figyelhető meg), miközben Alfred Lion és Frank Wolff szelleméhez sem akar hűtlen maradni. A tömegtermelés és a fogyasztói zene uralmának mai korában nehéz bármely lemeztársaságnak ugyanolyan befolyásra szert tennie, mint amilyet a New York-i cég egykor elért. Ha a mai Blue Note-nak ez sikerül, akkor megtörténik a csoda: a főnixmadár valóban életre kel.

(Jazz, 1989)