Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A jazz a nyolcvanas években (Budapesten a Nemzetközi Jazzszövetség)

 

(A helyzet) Szűkszavú híradások számoltak be arról 1988 novemberében, hogy Budapes­ten tartotta közgyűlését a Nemzetközi Jazz Szövetség. A magyar állampolgároknak csak töredéke tud arról, hogy mi az International Jazz Federation – így nem csoda, hogy az esemény vissz­hangtalan maradt. Maga a jazz is – mint mondják – periférikus jelentőségű, afféle köztes zene, amely sem a "komoly", sem a "könnyű" műfajjal szemben nem képvisel reális alternatívát; művelői és hallgatói ennek megfelelően lekezelő jóindulattal vagy éppen ellenséges érzülettel szemlélt csodabogarak.

Kár pedig, hogy a kétnapos konferencia – egy nem túl mélyen szántó tévériporttól eltekintve – kívül rekedt a tömegkommunikáció érdeklődési körén, mert olyan, a művészetek jelenkori helyzetét általánosan érintő kérdéseket is felvetett, amelyek a magyar zeneélet és kultúra szempontjából sem elhanyagolhatóak.

(A tézisek) A kiindulópont természetesen a jazz, ez a jó száz esztendeje Amerikában, az európai és az afrikai zenei hagyományok konfrontációjából született ritmikus, improvizatív előadási gyakorlat volt, amely egy évszázad alatt New Orleans szórakozó-negyedéből, a néger gettók elzártságából kilépve világszerte ismert koncertzenévé vált. Olyannyira, hogy ma ugyanúgy szembe kell néznie a századvég technikai-civilizációs problémáival, mint azoknak a művészeti ágaknak, amelyek több évszázados múltra tekinthetnek vissza. A jazz értékeit még ma is sok helyütt alábecsülik, míg másutt a XX. század leglényegesebb kulturális jelenségei között tartják számon. A szélsőséges megítélés oka minden bizonnyal az, hogy ez a zene improvizatív volta miatt más művészi megnyilatkozásoknál élesebben hordozza a kreativitás, az alkotókészség, illetve a kialakult, megrögzült gyakorlat ellentmondásait. Ha valakire, akkor a jazz művelőire érvényes a mondás, hogy kétszer nem léphetnek ugyanabba a folyóba – hiszen akkor ismételnék önmagukat, megtagadnák a jazz lényegét. Ez pedig nem más, mint a jelenlét, a muzsikus teljes személyiségének megnyilvánulása. A jazz – zene, de egyúttal történés is, minőségét az előadó(k) szuggesztivitása, a személyiség súlya határozza meg.

Minek lehetünk ezzel szemben tanúi napjainkban?

A közvetítőeszközök mindent eluraló korában a hangsúly fokozatosan az alkotásról a reprodukálásra, a teremtésről a forgalmazásra kerül át. A haszonelvűség az egyedi érték­te­remtés helyébe az eladhatóságot, a tömeges fogyaszthatóság szabványosító követelményét állítja. A minőségek és a másolatok, a jelentéses és a kiüresedett eszmék, tárgyak, produk­tu­mok zavar­ba ejtő sokfélesége a fejlett országokban kulturális túltermeléshez vezetett. Meg­határozó lett a médiumok – a hangszergyártók, a producerek, a menedzserek, a technikusok, a kritikusok – szerepe, a komputerkorszak új, a vizualitásnak nagy teret engedő, az emberi szubjektummal szemben a technika kultuszát hirdető szellemisége elszívja a levegőt az embe­ri lét alapkérdéseivel szembesülő alkotói magatartás és szándék elől.

Mennyiségileg amúgy imponáló adatokat mutathat fel a jazz is. Az oktatás világszerte rohamosan fejlődik, a kutatás újabb és újabb területekre terjeszkedik, megszaporodtak a köny­vek, kiadványok, hangfelvételek száma, nap, mint nap új hangszerek, muzsikusok tűnnek fel a Föld minden részén – csak éppen az eredetiség, az egyéniség számára jut egyre kevesebb tér ebben a dinamikus fejlődésben. A jazz a muzsikusok és a hallgatóság bensőséges kapcsolatát lehetővé tevő klubokból átkerült a koncertpódiumokra, a fesztiválok hatalmas sátraiba. A kö­zönség ma nem műveli, nem megéli, hanem fogyasztja a zenét. Az elszemélytelenedés követ­kezménye a neoklasszicizmus, az eklektika.  A posztmodern kor embere számára a 60-as évek avantgárd kísérletezése felednivaló, disszonáns közjáték; a modális játék kihalt, a politonalitás nem fejlődött ki igazán, újra hódít a békebeli tonalitás és a biztos támaszt nyújtó temperált hangszerek divatja.

Kétirányú folyamatot élünk át egyszerre: a mennyiségi növekedés, a "jazzről való tudás" gyarapodását, a jazz integrálódását a kultúrába – illetve a technikai-civilizációs tömegkultúra értéknivelláló, fogyasztásközpontú, a jazz eredendő természetességét és kreativitását korlá­tozó hatását. Ez a folyamat ebben az évtizedben globálissá teljesedett. S miközben céhekbe tömörülnek az iparosemberek, lámpással kell keresni a teremtő személyiségeket, akik átviszik a zenét a "túlsó partra".

(Az eredmény) A Nemzetközi Jazz Szövetség az egyetlen olyan jazz-szervezet a világon, amellyel az UNESCO kapcsolatban áll. Az 1969-ben alakult szövetség igyekszik elősegíteni a jazz meg- és elismerését, beépülését a nemzeti kultúrákba. A budapesti tisztújító közgyűlésre a világ 22 országából félszáz szakember, szervező, muzsikus jött el. A tanácskozást a Magyar Zeneművészek Szövetsége rendezte az előadó-művészeti jogdíjalap jóindulatú támogatásával. Az alkalom lehetőséget teremtett magyar muzsikusok bemutatkozására is. A Zeneakadémia ünnepi hangversenyén a Vukán-Berkes-Bontovits trió, Babos Gyula együttese és Szabados György MAKUZ zenekara lépett a nagyszámú közönség elé. A Fészek Klubban a Brass Age, Binder Károly, a Winand-Gyárfás duó, a Trió Stendhal és Süle László triója játszott a ven­dé­geknek. A konferencia és a hangversenyek megrendezésével a magyar jazzélet jól vizs­gázott, a találkozó hozzájárult ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk Európához.

(Magyar Nemzet, 1988)