A jazz világnapján
A szabadtűzi sütés-főzés, a szellemi tulajdon, az eltűntek, a méltányos kereskedelem, a csók, a víz, a takarékosság, az anyatejes táplálás és – egy nappal - a tánc után immár van világnapja a jazz-zenének is. Mégpedig ma.
Ki más lehet az ötlet szülőatyja, mint Herbie Hancock amerikai zongorista-zeneszerző, a műfaj klasszikusa, az UNESCO jószolgálati nagykövete, és hol egyebütt kelt fel a naphajnali koncerttel, mint a közhiedelem szerinti bölcsőhelyen, New Orleansban, hogy aztán a jazz fővárosában, New Yorkban folytatódjon, és számos országban rendezett programokkal irányítsa a figyelmet az improvizatív zenére.
Aligha akadt muzsikus a 19-20. század fordulóján a louisianai kikötőváros Storyville-nek nevezett vigalmi negyedében, aki előre látta volna azt a hatalmas ívet, amit a bárokban, bordélyházakban, báltermekben, utcai mulatságokon született, pezsdítő ritmusú zene száz év alatt bejárt. A kultúrák ütközéséből jórészt tanulatlan zenészek ösztönös játéka révén kialakult előadási gyakorlat évtizedenként új irányokat véve előbb Amerikai uralkodó tánczenéjévé vált, majd egyre komolyabb, emelkedettebb művészi célokat kitűzve minden kontinensen termékeny talajra talált.
Mi ennek a szédületes pályafutásnak a titka? Több is van: ilyen a jazz országhatárokat átlépő, kultúrákat egyesítő nyitottsága, megújuló képessége és a személyiség meghatározó szerepe. Az afro-amerikai eredetű jazz egy évszázad alatt olyan nemzetközi nyelv lett, amelyet az egész világon – különféle dialektusban – beszélnek, és mindenütt értenek. Az elnevezés ma már gyűjtőfogalom: a rögtönzést középpontba állító játékmód rengeteg hatást magába olvasztott, kultúránként eltérő arculatokat öltött, és ma már a tradicionális formától a szabad zenélésig számtalan alakzatban és minőségben létezik. Kifulladását, halálát már sokan, sokszor megjósolták, de – ahogy a hazánkban is becsült norvég szaxofonos, Jan Garbarek fogalmazta – nevezzék bárhogyan, amíg ember él a Földön, mindig lesz igény a spontán, improvizatív zenélésre.
A jazz az előadók zenéje; nincs még egy kifejezési forma, amelyben a muzsikus egyénisége ilyen kitüntetett szerepet játszana. Louis Armstrong trombitája egy hang alapján felismerhető, Duke Ellington szerzeményei néhány akkord után megnevezhetők, és nem sokkal több időt kíván Dresch Mihály zenéjének besorolása sem. A jazzmuzsikus azonos hangszerével; személyisége tónusa, játékmódja révén, a kifejezés szabadságában bontakozik ki igazán.
Voltak korok, amikor a szabadságot korlátozó hatalmi rendszerek karanténba zárták a jazzt is. Ma már nincsenek ilyesféle hangelnyelő falak, csak növekvő légüres tér: a tömegkultúra uralma, a fogyasztás kényszere, a kikapcsolódás kultusza, ami elszívja a levegőt a művészi igénnyel fellépő megnyilatkozások elől. De lett egy nap, április 30-a, amelyen a jazz muzsikusainak hangja felerősödik, és a szokottnál messzebbre hallatszik. Legyen bár célja a könnyed szórakoztatás vagy a zenei korlátokat feszegető kreatív önkifejezés, ez a hang embertől származik, és emberhez kíván szólni. Nem szabad félni tőle.
(Magyar Nemzet, 2012. 04. 30.)