Jégkrémbalett

(Szerenádok) WolfgangAmadeus Mozart napjaink­ban nem csak a zenetörténet zseniális kom­ponistáinak egyikeként érdemes az utó­kor figyelmére. Sikerszériát befutó színmű drámai hőse­ként is sűrűn szerepel neve kulturális körökben; legfris­sebben annak okán, hogy Milos Forman Amadeus cí­mű filmje egyszerre 8 (nyolc) Oscar-díjat szerzett az Újvilág kritikusainak éves minősítésén. Úgy is mondhatnánk tehát, hogy Mozart soron van, tehát aktuális, tehát kortársunk stb; s ezzel az állítással nem állunk messze az igazságtól.

Ma már ugyan elképzelhe­tetlen, hogy egy zeneszerző szerenádok komponálásába fogjon, ráadásul olyan in­dokkal, hogy ezzel az arisz­tokrácia körében biztosítson a maga számára megélhetést; de azért megélhetésről a mai szerzőknek is gondos­kodniuk kell. Az igazsághoz tartozik persze, hogy Mozar­tot a c-moll szerenád és az Esz-dúr szerenád megalko­tása egyáltalánnem vitte kö­zelebb a fentebb nevezett cél­hoz; viszont két remekművel gazdagította a zene­irodal­mat. S legalább az utókor hálája nyújtson valami kár­pótlást, ha már a jelen kö­zönye értetlenségbe fullasztja a géniusz megnyilatkozása­it.

A két darab közül az egyik – az Esz-dúr – nem más, mint korábbi fúvósszextettjé­nek át­dolgozása nyolc fúvós hangszerre, s jellegében tö­kéletesen megfelel a szere­nád műfajával szemben tá­masztott követelményeknek. A másik, a c-moll azonban már elemi erővel feszíti szét annak hagyományos kerete­it. Társasági ajándékként ez a mű már elképzelhetetlen, olyan mér­tékben fokozza sze­mélyessé a hangzást, teszi a sajátos mondandó kifejező eszközévé a szonátát, ami messze meghaladja a kor át­lagmuzsikájának szokásait. Nem lehet csodálni, ha a megren­delők nem tudták méltányolni ezt a tulajdon­ságát. Viszont a Hungaroton új lemezén a Berkes Kálmán vezetteBudapesti Fúvós Együttes – amely a MagyarÁllami Operaház szólistáibólalakult – két évszázad táv­latából is képes felragyogtatni a mű értékeit, nyolc fú­vós hangszer sajátos hang­zásának együttesében.

(Francia líra) Kétlemezes, szép kiállítású albumban nyújt keresztmetszetet a Hungaroton a francia költé­szet legjavából. Kérdezhet­nénk, hogy miért éppen a francia lírát érte ez a meg­tiszteltetés, de az efféle akadékoskodás ezúttal értelmet­len volna, hiszen nyilvánvaló az a hatás, amit a francia irodalom évszázadokon át a magyar kultúrára gyako­rolt. Azt sincs okunk kétség­be vonni, hogy illetéktelen kezébe került a válogatás jo­ga: Somlyó György szerkesz­tő a téma avatott magyar szakértője, ezenkívül maga is költő, s az előadóművészet jó ismerője. Minden advavolt tehát ahhoz, hogy repre­zentatív összeállítás szülessen aszándékból.

Rutebeuftól Aragonig ívela válogatás, s természetszerűleg szóhoz jut benne minden klasz­szikus: Villon, Lamartine, Baude­laire, Verlain,Valéry, Eluard. Az átlagolvasó szá­mára ke­vésbé ismert ne­vek – Labé, Scarron, Cros, Corbierre, Supervielle – is feltűnnek a sor­ban, s ez jel­zi, hogy a lemez nem csak esztétikai, hanem ismeretter­jesztő funkciót is betölt. A versek tolmá­csolásában ki­váló előadói gárda – Mensáros, Gálffi, Molnár Piros­ka, Bálint And­rás, Jor­dán Tamás és mások – jeleske­dik. Nekik köszönhető, hogy a betűk érző, eleven szavak­ká állnak össze, s évszázadok üzenete a fekete korongokról az ember szobájában szólal meg.

(Balkáni népek zenéje) Nem tudom, eszébe jutott-e már valakinek a hanglemezgyárban, hogy a népzene iránt az utóbbi időkben ta­pasztalható élénk érdeklődés­re építve sorozatot in­dítsa­nak a világ népzenéinek be­mutatására. Feltételezem, hogy felszínre került már az ötlet, csak mondjuk valutáris akadályok nehezítik megvalósítását. Pedig alighanem közönségsikerre számíthatna az UNESCO-sorozat jellegzetesebb darabjai­nak átvétele vagy más kiad­ványok hazai közzététele. Az etnikai reneszánsz idején hasznosan szolgálhatná más népek habitusának, lelkivi­lágának megismerését, ha le­hetőség nyílna autentikus népzenék hallgatására.

Némiképp ezt célozza a magyarokból és nemzetiségi tagokból Budapesten alakult Zsa­rátnok együttes első nagylemeze, amely a balkáni népek zenéjéből szedett cso­korba ötvenperc­nyit. Bol­gár, görög, török és mace­dón dalok és táncok szólal­nak meg a lemezről, jól érzé­kel­tetve az elsősorban han­gulati indíttatású zenék jel­legzetességeit. A többnyire instrumentális fel­vételek mellett Sebestyén Márta hangja közvetíti a dalokat. Nem mondhatom magam Balkán-szakértőnek, ezért csak szubjektív érzésemet tolmácsolhatom azzal, hogy némiképp sterilnek, jólfésültnek találom a felvétele­ket; mintha épp azok az ér­zelmi szélsőségek hiá­nyoz­ná­nak róla, amik pedig ezeket a zenéket elsődlegesen jel­lemzik.

(Jégkrémbalett) Nemcsak századunk művészete, de a rockzene is túl van már a pubertás koron, a minden áron való különbözés olykor erőltetett vágyán. Megéltünk már mindent: disszonanciát, kakofóniát, artikulálatlan zö­rejek kavalkádját; a magyar „underground” élcsa­pata, a Bizottság együttes mégis már második lemezén pukkasztja a polgárt. A Jégkrémbalett (talányos című) avantgárd film kísérőzenéjeként nagy­lemezre került anyag tovább megy a ko­rábbi vállalkozásnál: még torzabb, idegesítőbb és értelmetlenebb. „Antizene”, „anti­szö­veggel”, ön­nön értelmetlenségét is idé­zőjelbe téve. Régi felismerés azonban, hogy a káoszt nem lehet kaotikusan ábrázolni: márpedig ez a zene néhány perc után meglehetősen mo­dorossá válik, s gesztusértéke is elillan. Ettől függetlenül nagyon helyes volt megje­lentetése: akiknek ez kell, legyen joguk és lehetőségük hazavinni és hallgatni. Egyik fülükön be, a másikon...

(Hajdú-bihari Napló, 1984)