Kortárs zenék I.

 

(180-AS CSOPORT) Ha nem ismernénk a hátteret, azt is mondhatnánk, hogy megtörtént a csoda: lemezsiker lett egy kortárs zenei kiadványból. A 180-as csoport bemutatkozó albumát úgy elkapkodták a boltokból, hogy nyoma sem maradt. Ennyire kiéhezett volna a zenekedvelők serege a legújabb irányzatok produktumaira? Avagy olyan kevés példányszámban jelent meg a lemez, hogy nem volt nehéz vevőkre találnia?

Alighanem mindkét ok befolyásolta a fogadtatást. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot nem érheti olyan vád, hogy az avantgárd zene legfrissebb törekvéseinek dömpingszerű kia­dásával elhalmozza és zavarba ejtő döntésekre kényszeríti az érdeklődőket. Olyan nevek, mint Cage, Stockhausen, Steve Reich, Wolf épp úgy hiányoznak a katalógusból, mint a fluxus, a repetitív zene és hasonló címszavak. Nem csoda hát, hogy most, amikor megjelent egy, a fenti sorba illeszkedő korong, a hanglemezgyűjtők elvesztették fejüket, és egy emberként rohantak az üzletekbe. Persze, aki későn futott, már csak a farkát vihette haza. A nagy érdeklődés pedig a minimal art összefoglaló fogalomkörbe tartozó repetitív zene első hazai albumának szólt. Ez a zenei irányzat elhatárolja magát attól a követelménytől, hogy ábrázoljon: alapelemeire vezeti vissza a formákat, csak struktúrákat képez, és szerkezete csak saját magára utal. Építkezésében a folyamatosságot hangsúlyozza, s ebben a monodikus keleti, afrikai zenékhez és a dzsesszhez közelít. Lényege a variációs ismétlés a ritmusban, amely a minimális változások logikai sorával kényszeríti a hallgatót a zenei folyamat követésére.

Nem a mi feladatunk, hogy kijelöljük az irányzat zenetörténeti helyét, annyit azonban megállapíthatunk, hogy a repetitív zene sajátos törvényszerűségeivel kétségtelenül érdekes dimenziók felé nyitott utat – bár kérdéses, hogy az érzelmi tényezők kizárásával, pusztán logikai és matematikai szerkezetekkel lehetséges-e a zenei totalitás elérése.

Egyébként a 180-as csoport Rzewsky, Reich, Szemző Tibor és Melis László kompozícióit szólaltatja meg lemezén, kitűnően.

(DZSESSZ) Önálló lemezzel jelentkezett a fiatal magyar dzsesszmuzsikus nemzedék te­hetséges szaxofonosa, Lakatos Antal is. Bemutatkozó albuma sokféle irányban tapogatózó, ígé­retes képességű, de még nem eléggé kiforrott egyéniség kísérleteit rögzítette. Az első oldalon Lakatos „Tóni" barátai: Rainer Brüninghaus, Toto Blanke és Trilok Gurtu partnerei a sza­xo­fonosnak;  a második oldalon pedig saját együtteseivel ad elő három kompozíciót.

A lemez stiláris sokszínűségét úgy is értékelhetjük, mint a sokoldalúság megnyilatkozásait, de úgy is, mint kissé zavaró eklektikusságot. Az impresszionista, lírai kifejezésmódtól az avantgárd hangzásokon át a kemény ritmusalapú, bebopos játékig terjed a skála, s noha nem minden darab rendelkezik az eredetiség megkülönböztető jegyeivel, örvendetesen jelen van a tudatosság, mint meghatározó rendezőelv. Lakatos Antal saját világát akarja a zenével kör­vonalazni, s talán nem tévedünk, ha úgy érezzük, hogy ehhez a modern bebop stílusa a leg­alkalmasabb számára.

(MESE) Égig érő paszuly – ez a címe a magyar népmeséket sorakoztató válogatásnak, amely hatot szedett csokorba a televízió esti meséiben is vetített rajzfilmsorozat hanganyagából. Ezúttal nem dramatizált, hanem elbeszélő formában szólalnak meg az ismert mesék", két kedves hangú színész, Molnár Piroska és Szabó Gyula tolmácsolásában.   Az előadók személyes varázsa is teszi, hogy képszerűén, melegségtől áthatva közvetítődnek a hallgatókhoz az olykor bizony ijesztő történeteket idéző népmesék.

(POPZENE) Hogy a ma már popzene összefoglaló néven jegyzett kifejező eszközök egyaránt képesek igényes, színvonalas, illetve gondolat nélküli tartalmak hordozására, arra akad példa az utóbbi hónapok hazai terméséből is. Szörényi Levente és Bródy János rock-operája, az István, a király a magyar művészeti élet kiemelkedő teljesítménye volt az 1983-as évben, s vitatott részeivel egyetemben is mintaszerűen mutat fel egy olyan irányt, amely érték­mentő kiutat kínál a popzene devalválódott világából.

Az István, a király persze kivétel: a populáris zene köréből kikerülő lemezek többsége vele ellentétben, nem gondolkodásra, hanem az agytevékenység szüneteltetésére szólít; úgymond szórakoztat. Mint például a hihetetlen lemezrekordokat felállító, s megszűnése után osztódással szaporodó Hungária együttes utódjai: az R-GO, a Dolly Roll, na és az örökzöld Fenyő Miki.   Egy nálunk sohasem létezett, hátranyalt hajú, napszemüveges, kockás zakós, hegyes cipős, lezser, kötetlen életstílust hirdető rock and roll világot támasztott fel művi úton, kitűnő üzleti érzékkel ez a társaság, belebújva a 30-40 évvel ezelőtti zenék kellékeibe. S lám, boldogulnak vele külön-külön is, mert bizony az élet nehéz, egyre nehezebb, felhők sokasodnak az égen, s van, ahol még lőnek is – s az ember ettől menekül, ebből ki akar kapcsolódni, ezt felejteni akarja: mert azt hiszi, sikerülhet neki.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)