Kortárs zenék II.

(Zongoramuzsika) A hu­szadik század vége felé egy­re bizonytalanabb helyzetbe kerülnek azok, akik értékel­ni, rendszerezni akarnák a születő zeneműveket. Ki­használva a jelenleg ismert hangrendszerek és hangszerek végső lehetőségeit, sőt az elektronika révén újfajta hangzásbirodalomba utat törve, századunk zeneszerzői ugyanis kétségessé tették a „modern", „korszerű" és „avantgárd" jelzők tartal­mát. Az a végpont, ameddig az új bécsi iskola képviselői eljutottak, valójában ma is egyfajta avantgárd irány­zatnak számít, holott fél év­század is lepergett azóta az idő rokkáján. Az atonalitás, a nem zenei hangzások al­kalmazása, az aleatória kihasználása ma is ugyanolyan eszközei a komponistáknak, mint a háború után volt. Hogy akkor mitől válik egy mű mégis korszerűvé?

A válasznak sok összetevő­je van, de a legfontosabbnak a zeneszerző személyisége tűnik, amely az összes eddig felhalmozott tudás és isme­ret birtokában lényegíti át magán és formálja műalko­tásba korának impulzusait. Ebből az is következik, hogy aki mindenáron újszerűség­re törekszik, könnyen eshet a modernkedő formalizmus csapdájába; aki viszont nem tart lépést a kifejezőeszkö­zök változásaival, elmarad a kor követelményeitől. A "kor­társ" minősítés mindkét alko­tótípust megilleti; a korszerű azonban már aligha.

A Hungaroton nemrég megjelent komolyzenei ka­talógusa nem arról árulko­dik, hogy a hanglemezgyár­tó vállalat megkülönböztetett figyelmet szentel a legfrissebb zenei irányzatok bemutatásá­nak. Olyan nevek hiányoznak a sorból, mint Stockhausen, Cage, Xenakis; hogy máso­kat ne említsünk. Nem pó­tolhatja, de enyhítheti a hi­ányt Körmendi Klára új le­meze, amelyen kortárs szer­zők zongoraművei szólalnak meg. A már említett három vezető nyugati komponistáén kívül Durkó Zsolt és Bozay Attila egy-egy szerzeménye is a korongra került, kép­viselve a hazai zeneművésze­tet. Több mint három évti­zed választja el egymástól a legrégebbi és legújabb dara­bokat; az időbeli különbség azonban ezúttal nem jelöl korhatárokat. Fontosabbak azok a tulajdonságok, amelyek összekapcsolják a műveket: a zongorajáték megújításá­nak igénye, a tizenkét fokúság, a cluster-technika alkal­mazása, az egzakt szerkesz­tésmód. Szigorú belső tör­vényszerűségek határozzák meg mindegyik darab formá­ját, amelyben döntő szerep jut a logikának; ezért a be­fogadás-mechanizmus sem az érzelmi hatáskeltésre épül, hanem az anyagkezelés tuda­tos tanulmányozására. A romantikának ezekben a kompozíciós megoldásokban már nincs helye; itt a husza­dik század drámaian racioná­lis viszonyai között élő gon­dolkodó ember küzd az anyaggal – egyéniségéből következően eltérő módsze­rekkel és eredménnyel.

(Inspiráló foklór) Miközben nem látszik csökkenni a kortárs kompozíciós zene és a közön­ség ízlése között húzódó tá­volság, a populáris zenei mozgalmak újabb és újabb áthidaló megoldásokkal igyekeznek betölteni az év­századokkal ezelőtt keletke­zett űrt. Előbb a dzsessz, majd a beat és a rock, aztán a folkreneszánsz, végül e három elegye keresett követ­hető kiutat a zsákutcából. Az utóbbira két példa is kínál­kozik az elmúlt hetek hazai lemezterméséből.

A Makám és Kolinda együttes külföldi sikerek után itthon is kiadhatta egyik albumát. Szélcsend után – ez a címe az összeállításnak, amely a különböző kelet­-európai és közel-keleti nép­zenék sajátos, különös ötvö­zete. A látszólag teljesen kü­lönböző népzenei elemeket az együttes virtuóz hangszertu­dással, jeles improvizatív ké­pességgel olvasztja egységes kompozíciókká. A makámok, mint az arab zenék alap dal­lamsorai, lehetővé teszik a variációs épít­kezést; a rög­tönzés jelenléte pedig a dzsessz lényegi sajátosságá­hoz kapcsolja ezt a zenélésí módot. Lüktető ritmikájú, eleven zenei világba viszi a hallgatót a Makám és Kolin­da együttes lemeze, amely a szépet és a harmóniát keresi egy diszharmonikus korban.

Az akusztikus hangszereket elektromosokra cserélve, de hasonló nyomon jár a Kormorán együttes, amely Folk és roll című bemutatkozó le­mezén a magyar és kelet­e-urópai népzenék rock-nyel­ven történő megszólaltatásá­val kísérletezik. Az eredmény több mint kísérlet, jóllehet hangszerelésében, ritmikájában mechanikusabb a Ma­kám és Kolinda muzsikájá­nál. Bizonyíték arra, hogy a Szörényi-Bródy szerzőpáros mellett mások is akadtak, akik inspiráló lehetőséget láttak a folklórban, és ko­runk elektromos dinamikájá­val beszélik (nép) zenei anya­nyelvünket.

(Dzsessz) Fejlődése során a dzsesszmuzsika is hasonló helyzetbe került, mint a kor­társ kompozíciós zene: el­vont, ezoterikus régiókba lé­pett; nem csoda, ha a kö­zönséggel való kapcsolat visszaállítása érdekében egyes képviselői közérthe­tőbb kifejezési eszközöket kerestek a hetvenes években. A dzsessz-rock kialakulása azonban inkább üzletileg, mint zeneileg hozott mérhető előrelépést; mechanikussá válván törvényszerű lett ha­nyatlása. Ezért is, érezzük némiképp korszerűtlennek Deseő Csaba Blue strings cí­mű új nagylemezét, amely zömében rock és funky alapú számokat tartalmaz Hiába készült a legmodernebb tech­nikával a felvétel, a szerze­mények nem úgy szólnak, ahogyan azt a stílus megkö­vetelné: hiányzik belőlük a virtuóz hangszerelés, a len­dület és a keménység, ami ritmus ízét adhatná. A má­sodik oldal már változato­sabb anyagot kínál és fur­csa módon egy örökzöld slá­ger, a Sweet Georgia Brown tűnik a legsikerültebbnek, mert ebben mozog legottho­nosabban és leginkább magá­val ragadó zeneiséggel a két kitűnő szólista, Kovács An­dor (gitár) és Deseő Csaba (brácsa).

S ettől válhat korszerűvé az is, ami egyébként nem kortárs eredetű.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)