Ötödfélszáz énekek
Ránki György szerzői lemeze
Sokszálú életművet ölel fel az idősebb magyar zeneszerzőnemzedék egyéni hangú képviselőjének, Ránki Györgynek munkássága. Filmzenék, szvitek, operák, hangszeres darabok és vokális művek után - amelyek közül a Pornódé király új ruháját a Csokonai Színház is műsorára tűzte - a mester hetvenéves korában érkezett el első szimfóniájának megírásához. Ez az 1977-ben keletkezett mű, valamint az 1978-as keltezésű Cimbalomverseny került fel nemrégiben megjelent új szerzői lemezére Fábián Márta, Bársony László és a Magyar Állami Hangversenyzenekar előadásában, Medveczky Ádám vezényletével. Elkomoruló hangvétel, filozofikus kérdésfelvetések jellemzik a lemez kompozícióit. Hűen zeneszerzői eszményeihez, formavilágában Ránki szorosan kapcsolódik a klasszikus és barokk szerkesztési elvekhez, de egyúttal minden művében igyekszik új színekkel, elemekkel kifejezésre juttatni egyéni látásmódját és eszközeit. Így például az I. Szimfónia három tételben a zene kifejezési területének három sajátosságát kívánta érzékeltetni: a mozgást, a dallamot és a táncjelleget. A Cimbalomversenyben a hangszer szólisztikus lehetőségeinek és a concertáló kísérőzenekar funkciójának kérdései izgatták; aBrácsaversenyben pedig természet-egyén-társadalom megbomlott viszonyának ábrázolására tett kísérletet a zene nyelvén. Bartók ihlető szellemiségét érezni Ránki György újabb zenekari műveinek hangzása mögött; a nagy elődét, akinek példája egyben mérce is a ma alkotói számára.
Ötödfélszáz énekek
Pontosabban: „Ó és Új, mint-egy Ötödfél-száz Énekek, ki magam csinálmánya, ki másé" - ahogy Pálóczy Horváth Ádám írta 450 dalt tartalmazó kiadványa címében 1813-ban. A zenetörténetileg kiemelkedő jelentőségű válogatásban saját dalai és a divatos rokokó darabokon kívül zömmel népi dallamok kaptak helyet, a hagyományőrzés szándékától vezérelve. Voltak közöttük históriás dallamok, bujdosó és virágénekek, verbunkos táncdalok, amiként az idő tájt ismerték őket. S hogy az utókor is némi képet kapjon róluk, Benkő Dániel feldolgozásában a Hungaroton-lemezen megjelentetett 36-ot, főleg a „fajtalanabb" darabokból.
Szó, ami szó, értettek eleink a nem is oly kétértelmű fogalmazáshoz, bizonyos, a férfi és a nő jelenlétét egyaránt igénylő cselekedetek leírásához. Színészek, operaénekesek, ízes tolmácsolásában egész tárházát kínálja a lemez a fent említett viszonyok módozatainak; eleinte kissé népieskedőnek tűnő, de aztán megszokható népi zenekari kísérettel vagy régi zenei hangszereléssel. A szerelem aztán szemérmesebb, kevésbé pajzán formáiban is visszatér a lemezen, de mellettük elhangzanak bujdosóénekek, balladák és zenekari darabok is. Ismeretterjesztő szándéka ellenére csakegy bizonyos korosztály élvezheti Pálóczy Horváth gyűjteményének részleteit: a kiadó ugyanis 18 éven felülieknek ajánlja a lemezt.
A huszonhatodik év
A magyar költészet különös remeke Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év című versciklusa, amely egy negyedszázados szerelemnek állít emléket. A találkozás, a közösen eltöltött évek, a megpróbáltatások, végül a nő öngyilkossága fogják keretibe a költő gondolatait, amelyek a tárgyát vesztett szenvedély kínjaiban keresnek választ az élet értelmére, a szerelem és az elmúlás végső kérdéseire.
A szonettciklus 120 darabjából 43 került a Hungaroton lemezére Kabdebó Lóránt szerkesztésében, Kállai Ferenc előadásában. A válogatás a ciklus főbb tematikai pontjait igyekszik kiemelni, ügyelve arra, hogy megmaradjon az összeállítás íve. Kállai Ferenc nem a versek drámaiságát hangsúlyozza keserű, rezignált előadásmódjában, hanem azemlékeit, érzéseit tudatosan elemző intellektus szemszögéből láttatja Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet viszonyát. Azon lehet vitatkozni, hogy ez a megközelítés képes-e visszaadni A huszonhatodik év világának teljességét, mindenesetre Kállai, modorosságait sikeresen kikerülve, képes élményszerűen érzékeltetni a hallgatónak Szabó Lőrinc verseinek szomorú szépségét.
Cseh Tamás Frontátvonulása
Hát igen, eljött az az idő is, amikor már nem az egyedien újszerűnek járó izgalommal, hanem a szellemi termékeket módszeresen lajstromozó figyelemmel vesszük kézbe a hetvenes évek dalnokának, Cseh Tamásnak lemezét. Mintha kicsit halványult volna a „Cseh Tamás-jelenség” fénye – de nem biztos, hogy erről az előadó tehet. Amiről énekel, az váltig aktuális és kikerülhetetlenül végiggondolandó – hiszen egy nemzedék cselekvési alternatíváit fogalmazza meg –, ám a tömegkommunikáció természetéből adódik, hogy mindig új és új médiumokat tár a közönség elé, feledésre késztetve a változatlanul önmagukat mondókat, igényeket teremtve a soha nem volt, szokatlan arcok és formák iránt.
Alighanem így járt Cseh Tamás is, akivel mára „telítődött” az ország. Mindazonáltal, bár gondolatilag a Frontátvonulás a legkiérleltebb műsora, előadásmódját egyfajta keresettség, kimódoltság hatja át a prózai részekben. Hiába: Cseh Tamás nem színész. Az a személyesség, amely dalait oly hatásossá formálta, most is énekét teszi leginkább hitelessé; ezek a betétdalok lemeze legjobb mozzanatai.
Binder-dzsessz
A fiatal magyar dzsesszegyüttesek közül a Binder együttes igyekszik a legkövetkezetesebben saját világát kialakítani. Első lemezén a neves avantgárd szaxofonos, John Tchicai közreműködésével Dresch Mihály három kompozícióját szólaltatja meg a kvintett. A szabad improvizációknak tág teret engedő, de bizonyos tematika pontok köré csoportosuló zenei anyag elsősorban a zene folyamat jellegére és a kifejezés intenzitására helyezi hangsúlyt, s ezzel jelentősen eltér az egyes dzsesszstílusok mintáit követő, megszokott hazai előadási gyakorlattól. A szólók zenekari tuttikhoz és újabb témákhoz vezetnek, megteremtve a kötés és oldás kívánt egyensúlyát is. A Sirató, a lemez legszebb darabja igazi dzsesszsláger, a szó nemes értelmében. Tchicai mellett különösen Dresch Mihály és Binder Károly jeleskedik hangszerén: hármójuknak döntő részük van abban, hogy az együttes az utóbbi évek fontos dzsesszlemezével jelentkezett a magyar zenei életben.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)