Zene és környéke

 

(Rézfánfütyülő) Sokféle tulajdonságokkal születhetnek az emberek. Van, akit ésszel, van, akit erővel, van, akit tizenegy ujjal, van, akit szép hanggal, s van, akit különleges fü­tyülési képességgel áld meg a természet. A kérdés az, hogy ki mire használja rendkí­vüli adottságait.

Még emlékezhetünk arra az időre, amikor Hacki Tamás az egyik Ki mit tud? hőseként befütyülte magát az ország szívébe. Bravú­ros füttytudása akkor szinte természeti cso­daként hatott, s mint ilyen, méltán vonta magára a köz figyelmét. Ez a csoda is há­rom napig tartott volna azonban, ha Hacki mindennek ellenére ma történetesen fanyűvőként keresné a kenyerét.

Nem így történt, tudjuk jól: Hacki a leg­célszerűbb utat választva azóta a muzsikában ka­matoztatja füttyös képességeit. Előbb az Ex Antiquis együttes szólistájaként járta az országot reneszánsz zenei feldolgozások­kal, majd a határozott profilt feladva reper­toárjába beépítette a komolyzenei irodalom legnépszerűbb, a virtuóz füttytechnika ér­vényesítésére leginkább alkalmas melódiáit. És most bebizonyította, hogy a türelem, ha nem is rózsát, de hanglemezt terem: önálló nagylemeze néhány hete jelent meg az üz­letekben.

Füttykoncert – ezt a címet viseli az összeállítás, amely a megtévesztő címmel el­lentétben nem koncertfelvételeket tartalmaz. Hanem a Manók tánca, a Hattyúk tava, az Aida bevonulási indulója, az El Condor Pasa és más, örökzölddé szelídült slágerek stúdióban készült, a kor követelményei sze­rint diszkósított változatát. Wolf Péter hang­szerelése egyenruhába és egyen stílusba búj­tatta az eredeti környezetükből kiragadott dallamokat, amelyek így esztétikai minőségüket elvesztve szórakoztató attrakciókká „léptek elő". Ebben a felfogásban a zene másodla­gossá válik, pontosabban eszköz lesz a fü­tyüléshez, holott érzésem szerint fordítva kellene történnie. A fütyülés, mint az embe­ri hang és az ember készítette hangszerek közötti tartomány sajátos hangzású anyaga, önmagában véve még nem képes a zene művészi szín­vonalú előadására, de képes le­het, ha úgy kívánják fölhasználni.

Hacki Tamás nem élt ezzel a lehetőséggel, lemeze ezért nem több, mint szórakoztató­ipari termék.

(Omegammapolis) Csaknem egy időben került a boltokba az Omega együttes 1969-71 kö­zötti felvételeiből válogatott Aranyal­bum és a legújabb, Gammapolis című nagylemez. Az összevetés kézenfekvőnek látszik, s részletesebb elemzést igényelne, ha a cikkírót ez kellő­képpen motiválná. Ehe­lyütt beérem néhány kínálkozó észrevétellel.

Milyen volt a tíz évvel ezelőtti Omega? Először is volt egy tehetséges zeneszerzője: Presser Gábor, és egy tehetséges szövegírója: Adamis Anna. Közös szerzeményeik jó része akkoriban fogalommá vált, idézzük csak a Trombitás Frédit, a Rettenetes embereket, a Gyöngyhajú lányt, a Tízezer lépést, a Petróleumlámpát, hogy csak ötöt említ­sünk a beválogatottak közül. Valami üde frissesség, naiv lelkesedés, irigylésre méltó lendület hatja át ezeket a számokat, a köz­lésvágy tisztasága, amire ma már kis nosz­talgiával figyelünk.

Milyen a mai Omega? A földtől egyre jobban távolodva a csillagok útján eljutott a Gamma­polisba, a messzi bolygóvárosba; nyitva hagyva a kérdést, hogy innen vajon hova szökkennek majd? Az űrrock manap­ság divatos mezsgyéit taposva hogyan fog­nak visszatérni Földünkre?

Tagadhatatlanul profi módon járja ezt az utat az Omega: profi a megszólalás, a hang­sze­relés, s profi módon kerülik el annak buktatóját, hogy evilági témákról szóljanak dalaik. Érté­kelhető közlendő nélkül marad a jellegzetes harmóniákat, dallamfordulato­kat, hangzást fel­vonultató zene, a szokásos­nál nagyobb adag misztikus és romantikus elemmel dúsítva. De min­den túlságosan megszerkesztett, tudatosan kimódolt hatást kelt; hiányzik a spontaneitásnak és az őszin­teségnek az az érzete, amely a műfaj leg­jobbjait jellemezte, s amely a figyelmet éb­ren tarthatja.

Írják bár az Omega-rajongók ismét akár névtelen, fenyegetőző levelek tucatjait, de nem hallgathatom el, hogy engem egészében véve untat ez a zene, s leginkább egy fel­fújt léggömbre emlékeztet – amiről persze tudom, hogy nem egy ilyen kis fullánk fogja kipukkasztani.

(Benkóland) Gyökeresen más világba visz viszont a Benkó Dixieland Band hatodik nagy­lemeze, amely az együttes huszadik év­fordulóján adott koncertet rögzítette két ame­rikai ven­dégművész, George Probert és Wild Bill Davison közreműködésével. S bár az autentikusságot illetően fenntartásaim van­nak a dixieland mai művelőivel szemben, kalapot kell emelnem a Benkó-együttes két évtizedes pályafutása és teljesítményének színvonala előtt.

Mégpedig azért, mert az első taktusok után nyilvánvaló, hogy vérbeli dzsesszmuzsikát hallunk, még ha egy adott stílus kereteibe szorítva, kevésbé érdesen és kifejezően is, mint a más élményvilágból táplálkozó fekete dzsessz. Biztos hangszertudás, remek hangu­latteremtő erő, széles érzelmi skála, izgal­mas improvizációk és kiforrott együttes já­ték jellemzi Benkóék mu­zsikálását. Különö­sen a lassú számok – a Tin Roof Blues és a St. James lnfirmary – gyönyörűek; George Probert egészen rendkívülit fúj szoprán szaxofonján.

Kategóriákat, előítéleteket félretéve nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, aki a négy lemez közül ne a Benkó-együttesét ten­né fel szívesen többször is lemezjátszójának korongjára.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)