Blue Note, avagy a dzsessz hangjai
A dzsessz történetében meghatározó szerepet játszottak a lemeztársaságok. Ez a zene – improvizatív jellege, hajlításokra épülő hangképzése és összetett ritmikája miatt – nem kottázható le úgy, mint a klasszikus muzsika. Ezért van megkülönböztetett jelentősége az élő előadásoknak – és a hanghordozóknak, amelyek megőrzik az egyszeri és egyedi pillanatokat az örökkévalóságnak.
A dzsessz története a lemezkiadók története is. Okeh, Brunswick, Columbia, Prestige, Mercury, Riverside, Fantasy, Atlantic, Pacific, Verve, Impulse – hogy csak néhány ismertebb nevet említsünk a hosszú listáról. Voltak sikeres, nagyhatalmú kiadók, és akadtak szerényebb, független vállalkozások. A Blue Note sok tekintetben különbözött vetélytársaitól. (Az elnevezés a dzsessz jellegzetes hangjait, a szűkített tercet, kvintet és szeptimet jelöli.) Alapítóit az első perctől kezdve inkáb az idealizmus, mintsem az üzleti szempontok vezették. Európában, Németországban nevelkedtek, onnan települtek át Amerikába a harmincas évek második felében. Alfred Lion üzletember volt, társa, Francis Wolff fotográfus. Mint minden rendes európai, a dzsesszt művészetnek, a 20. század fontos kulturális jelenségének tartották, és alázattal közelítettek hozzá.
1939-ben hot dzsessz-felvételekkel kezdték, de egy évtized múlva már a Thelonious Monk, Tadd Dameron, Fats Navarro, J.J. Johnson, Bud Powell nevével fémjelzett forradalmian új bebop stílus felvételeit jelentették meg. A cég az ötvenes évek második felében a bebop érdes nyelvezetét gospel- és blues-elemekkel oldó hard bop, majd a melodikus soul jazz stílus első számú kiadójává vált. Olyan muzsikusok csatlakoztak hozzá, mint Horace Silver, Hank Mobley, Lee Morgan, Kenny Dorham, Sonny Rollins, Art Blakey, Jackie McLean, Jimmy Smith Burrell – ma a lexikonok önálló szócikkei.
A kiadó 1953-ban szerződtette a kor legjobb hangmérnökét, Rudy van Geldert, aki térhatású felvételi technikával kialakította az un. Blue Note-hangzást. 1956-tól pedig Reid Miles személyében olyan grafikust, borítótervezőt alkalmaztak, aki Francis Wolf atmoszférikus fotóival és hangsúlyos betűformákkal egyedi külsőt adott a lemezeknek.
A 60-as években újabb korosztály lépett a színre: Dexter Gordon, Herbie Hancock, Wayne Shorter, Freddie Hubbard, Joe Henderson, McCoy Tyner modern hangzásokat hoztak a zenébe. A cég a szűkebb közönséghez szóló avantgárd pártolásától sem zárkózott el. Így jelentette meg többek között Eric Dolphy, Ornette Coleman, Cecil Taylor, Andrew Hill, Sam Rivers ma már klasszikusnak számító felvételeit. És bár akadtak szünetek a márka történetében, a jazztörténelem legfontosabb kiadójaként számon tartott és ma is aktív Blue Note 2009-ben fennállásának 70. évfordulóját ünnepelheti. Nem fényes külsőségekkel, hanem a régi albumok új kiadásával és kortárs muzsikusok felvételeinek megjelentetésével.
Ilyen izgalmas vállalkozás az Mosaic című kettős CD, amelyen egyfelől a kiadó 50-es, 60-as évekbeli meghatározó személyiségei, többek között Blakey, Tyner, Monk, Hancock, Silver korabeli felvételeit, másfelől azok mai változatát tartalmazza az évfordulóra spontán szerveződött The Blue Note 7 előadásában. Esztétikai szempontból tanulságos következtetésekre ad lehetőséget az egykori úttörők stílusteremtő, robbanékony zenéjének összevetése az utódok – Nicholas Payton trombitás, Ravi Coltrane szaxofonos, Bill Charlap zongorista, Lewis Nash dobos és társaik – intelligens, kifinomult interpretációjával.
A Blue Note mai muzsikusi gárdáját képviseli a brazil születésű Eliane Elias, aki nemcsak kiváló zongorista-énekes, hanem hazája zenéjének hiteles (dzsessz)tolmácsolója. Legújabb, Bossa Nova Stories című albumán a 60-as években divatossá vált irányzat népszerű melódiáit (The Girl from Ipanema, Desafinado, Minha Saudade) szólaltatja meg bensőséges hangvételű előadásban. A lemez anyagát a magyar közönség a minap élőben is hallhatta: Eliane Elias a Debreceni Jazznapokon lépett fel, mint az idén 70 esztendős Blue Note kiadó követe.
(Magyar Nemzet, 2009)