Jazz és peresztrojka (Egy moszkvai találkozás apropóján)

 

Nincs rajta mit szépíteni: a szovjet jazz sohasem állt a hazai jazzkedvelők érdeklődésének középpontjában, s ezen a glasznoszty és a peresztrojka sem változtatott alapvetően.

A magyar hírforrások figyelmét elkerüli a szovjetunióbeli változásoknak ez a szelete, s ha a Magyar Rádió nem léptetne fel fesztiváljain rendszeresen szovjet muzsikusokat, a jazzrajongók legszűkebb táborának sem volna fogalma a tőlünk keletre fekvő nagy ország jazzéletéről. Az egyedüli tájékozódási lehetőség az angol nyelvű Jazz Forum, amely viszont kizárólag az avantgárdnak nyújt teret lemezismertetéseiben, s a szovjet jazz tálalása nem mentes a poli­tikumtól sem ("a jazz, mint a szabadság zenéje, a kötöttségek elleni lázadás jelképe" stb.). Jóval színesebb és árnyaltabb kép bontakozik ki a magazin hírrovatából, amely rendre be­számol a fontosabb szovjet fesztiválokról, eseményekről és a külföldi muzsikusok ven­dég­szerepléseiről. Elképzelhető, hogy valamikor igaza lesz Willis Conovernek, az Amerika hang­ja térségünkben nagy tekintélynek örvendő műsorvezetőjének, aki a jazz megújulását Kelet-Euró­pá­tól várja. Egyelőre azonban minél keletebbre megyünk, annál inkább visszafelé lépde­lünk a jazz történetében.

Nyugaton – elsősorban politikai okok miatt – kétségkívül konjunktúrája van a szovjet jazznek. Angliában a (Leo Feigin szovjet emigráns által alapított) Leo Records, Amerikában az East Wind vállalkozik szovjet muzsikusok felvételeinek rendszeres kiadására, amit a nagy magazinok hűségesen szemléznek. Igaz, a minősítés nem mindig kedvező (az oppozíció élharcosának számító Ganelin trió albumai például többnyire közepes minősítést kapnak), mégis úgy tűnik, hogy a szovjet jazz egyre inkább bekerül a nemzetközi vérkeringésbe. Ám, hogy e mögött valójában milyen "hátország" húzódik meg, hogy milyen a szovjet jazz jelenléte magában az anyaországban, arról kevés tudható meg a közleményekből.

Ezért is vártam érdeklődéssel azt a találkozást, amit a Magyar Újságírók Országos Szö­vetsége tíznapos tanulmányútjának programjaként kérésemre a moszkvai Zeneszerzők Szö­vetsége szervezett meg. E szövetségnek nem éppen az a híre, hogy az átalakulás jegyében jött létre, de szerencsére a barátságtalan épület csak helyszínül szolgált egy hasznos ismereteket nyújtó, kellemes beszélgetéshez. Nem tudtam előre, hogy kik várnak rám, meglepett a részt­vevők nagy száma: vagy heten ültek az asztal túlsó végén, köztük szövetségi zenei előadó, zeneszerző, muzsikus, zenetörténész, koncertrendező, valamennyien a fiatalabb korosztályhoz tartozók. Nem kifejezetten a jazz, hanem a könnyűzene lett a téma. Már a terminológiában félreértés keletkezett, popzene helyett ugyanis a tolmács rendre esztrád zenét fordított. A jelenlévők szavaiból azonban kiderült, ők pontosan értik, miről beszélünk.

Elsősorban a rockzenéről beszéltek, kalózkazettákat, "rock-szamizdatokat", lemezeket mutattak, dokumentálandó, hogy a "pangás" évei alatt mennyire a föld alá volt kényszerítve ez az irányzat. A peresztrojka ebben is gyökeres változást hozott, az együttesek lega­lizá­lódtak, külföldre utazhatnak, olyan irányt vehetnek, amilyet épp akarnak. Most következik az üzlet korszaka, amikor majd a mozgalom szépen elveszíti önkifejező jellegét, és az őszin­teséget felváltják az anyagi szempontok. A rock máris kezd kikerülni a fiatalok érdeklődési köréből, csak a nagy koncertek képesek tömegeket megmozgatni, s a KFT-hez hasonló intellektuális "borstörők" egy szűk értelmiségi réteg szószólói maradnak csupán.

Mire számíthat ilyen viszonyok mellett a jazz? Irdatlan nagy ország a Szovjetunió, beláthatatlan távolságokkal és civilizációs különbségekkel. Jártam Buharában is, ahol az első osztályú szállodában tadzsik popzenét játszott az ottani Cirmos koktél. Ott, a mecsetek tövében enyhén szólva nem volt adekvát a jazz szó említése. Más azonban a helyzet az európai részen és délen. A jazz jelenléte egyenes arányban áll a nyugati civilizáció és kultúrkör elterjedésével. A legintenzívebb jazzélet Leningrádban zajlik, és Moszkvában is történt már egy s más. Addig azonban, amíg néhány száz vagy ezer muzsikus elhivatottsága révén a jazz a kultúra szerves alkotóelemévé válik, még valószínűleg lefolyik néhány köb­méter víz a Volgán. Sok mindennek kell történni, hogy a hamis, össznépi heroizmust és felhőtlen optimizmust közvetítő szórakoztató zenék mellé felnőjenek a valós élet elé tükröt tartó, kreatív irányzatok, hogy az ideologikus máz helyébe a természetes zeneiség meg­nyilvánulásai lépjenek.

Ültem lelkes szovjet vendéglátóimmal szemben, s mélységesen átéreztem annak nehéz­ségeit, ami még rájuk vár. Fojtogatja őket az állami bürokrácia, a közöny, a bizalmatlanság, a mássággal szembeni gyanakvás. Feszültség és nyugtalanság sugárzott belőlük, de egyúttal hatalmas elszántság és igyekezet is, ahogyan terveiket újságolták. Egyikük szervez, a másik kutat, a harmadik zenés játékot ír, a negyedik szaxofonozik, s mindannyian az ÜGY elkö­te­le­zett hívei. Csak amikor a beszélgetés hivatalos részét befejezve a gyors névjegykártya cserék után pillanatokon belül eltűntek a helyszínről, akkor vettem észre, hogy a termet még mindig belengte a sztálinizmus nehéz levegője...

(Jazz, 1988/3)