Picasso trombitával (Miles Davis 60 éve)

 

Alkotóképességének sokféleségét Duke Elington Picassóéhoz hasonlította. Egy amerikai rádióállomás 1979-ben egyvégtében játszotta le összes hangfelvételét: a sorozat több mint száz órát tett ki (Stravinsky műveire elég volna 24 óra). A mennyiség természetesen nem értékmérő, de korunk egyik legnagyobb jazzmuzsikusának munkássága minőségében is páratlan teljesítmény századunk zenetörténetében.

(Forrás: Internet)

Az amerikai néger középosztályba 1926. május 26-án született Miles Dewey Davist nem a jól szituált családi háttér indította jazzmuzsikusi pályára. East St. Louis blues-környezete és New York lüktető éjszakai élete vonzotta az improvizatív zenéhez, hogy aztán Charlie Parker forradalmian új zenét játszó együtteséből indulva a jazz stílusteremtő, önmagát mindig meg­újítani képes egyéniségévé váljon. A már rég eltávozott Ellingtonhoz, Charles Mingushoz és John Coltrane-hez hasonlóan Miles Davis volt – s ma is – az, aki életének különböző szaka­szaiban új és új elképzelésekkel, módszerekkel rukkolt elő, s az úttörők közül talán az ő vál­tásai tették világszerte – így nálunk is – a legnagyobb hatást a jazz fejlődésére.

Ellenséges zenei és társadalmi környezetben, feketeként a fehérek uralta, konzumfo­gyasztásra berendezkedett Amerikában Miles Davis kisebbségi, kreatív zene képviselőjének tekintette magát; a múltbanézést, a nosztalgiázást a fehérek megvetendő tulajdonságának tartotta. A jazz a jelenlét zenéje, amely nem tűri a visszapillantást – vallotta, s váltakozó betegségi szakaszaitól szabadulva, öt-tíz évenként új irányt véve e felfogás jegyében alakította pályáját. Így vált a negyvenes évek végén a hűvösen intellektuális cool stílus egyik megte­rem­tőjévé, így születtek meg fátyolos, lírai trombitaszólói Gil Evans zseniális nagyzenekari hang­szereléseire az ötvenes években, így jutott el a modális játékmóddal a harmóniai absztrakció magas fokára híres kvintettjével a hatvanas években, s így lett a jazz-rock útjelzője a hetvenes években.

Művészete akkor ért csúcspontjára, amikor zenéjében a nyugati és a nem nyugati (afrikai, arab) elemek egyensúlyba kerültek, és létrejött a szerkezet, a harmónia, a textura, a zenei ese­mények, illetve a motorikus ritmusra épülő szabad improvizáció szintézise. Davis nem volt technikailag felülmúlhatatlan trombitás, viszont kivételes érzékkel bírt ahhoz, hogy az igé­retes tehetségeket maga köré vonja, s katalizátorként új zenei környezetet teremtve számukra a legtöbbet kihozza belőlük. Felfedezettjei között olyanok vannak, mint John Coltrane, Herbie Hancock, Chick Corea, Joe Zawinul, John McLaughlin, Keith Jarrett, Tony Williams, Wayne Shorter, s a sor állandóan új nevekkel bővült.

Hat évnyi kényszerű kihagyás után 1981-ben kezdődött utolsó alkotói korszaka, s tagad­hatatlan, hogy ezt az időszakot sem a kritika, sem a közönség nem sorolja a legjobb priódusai közé. Ám akinek volt alkalma őt a színpadon látni, annak nem marad kétsége afelől, hogy zeneszervező és feszültségteremtő képességével Miles Davis változatlanul e zene kultikus személyiségei közé tartozik, akit nemcsak múltja, hanem jelene is vezető szerepre jogosít a jazz világában.

(Magyar Nemzet, 1986)