Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Tisztelgés Armstrongnak

 

Ritkán örvendeztet meg bennünket a televízió dzsesszműsorokkal. Olyannyira ritkán, hogy a mégis képernyőre kerülő évi két-három összeállítást fehér hollóként vagyunk kénytelenek üd­vözölni.

Az elmúlt hét műsorai közül ezért akadt meg szemünk a Tisztelgés Louis Armstrongnak című amerikai filmen. S bízvást elmondhatjuk: amennyiben a szórakoztatás mellett a dzsessz propagálását is célozta az egyórás összeállítás, úgy jó eszközt választott a televízió. Louis Armstrong neve a magyar közönség tudatában összeforrott a dzsesszmuzsikával. Jellegzetes, rekedtes énekhangja, kristálytiszta trombitajátéka talán a legismertebb dzsessz-zenésszé tette őt hazánkban. Nem véletlen, hogy Magyarországon talán soha nem rendeztek olyan méretű hangversenyt, mint amikor Armstrong 1965-ben a Népstadionban 90 ezer ember előtt fellépett. Pedig akkor már 65 éves, s csak 6 éve volt hátra.

A televízió jóvoltából most milliók láthattak részleteket abból a fesztiválból, amelyet a nagy művész emlékére New Yorkban, a róla elnevezett stadionban tartottak. Számos világ­nagyság – köztük Dizzy Gillespie, Dave Brubeck, Clark Terry, John Mayall – adózott ezen a fesztiválon Armstrong szellemének. Olyan zenészek, akik bár felfogásukban, kifejezés­mód­jukban már eltávolodtak attól, amit Armstrong képviselt; de akik mégis személyesen jöttek el megköszönni az inspirációt, amit e nagy egyéniségtől kaptak.

Több volt ez a film, mint egyszerű koncertfelvétel. A zenei betéteket a barátok, ismerősök, tisztelők vallomásai, emlékezései egészítették ki: a szó és a zene egységében kaptunk így képet Armstrongról, az emberről és a zenészről. Louis Armstrong számára e kettő sohasem volt el­vá­lasztható; neki – mint minden igazi dzsesszmuzsikusnak – nem foglalkozása, még csak nem is hivatása, hanem életformája volt a dzsessz. „Amikor trombitához nyúlok, az egész világ mö­göttem marad – mondotta egy alkalommal. – Egyszerűen szeretem a trombitám hangját. Sokat szenvedtem érte, és még ma is folyvást keresem azt a módszert, amellyel a lehető legszebben tudom szólásra bírni. Amit „mi ketten" játsszunk, az nem más, mint maga az élet és maguk a természetes dolgok."

Louis Armstrong többé nem fog trombitát a kezébe. Műve, személyiségének kisugárzása azonban tovább él, s nemcsak lemezfelvételein, őrzik mindazok, akik valaha ismerték Satch­mót, hallották klasszikus felvételeit.

(Hajdú-bihari Napló, 1976)