Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A nyitottság zenéje (A jazz és Debrecen)

 

Kultúrák találkozásánál, New Orleans szórakozó negyedeiben, századunkkal egy időben szüle­tett, s szédületes gyorsasággal jutott fel a bordélyházak bárjaiból a koncertpódiumok magasla­taira. Átlag tízévenként bújt újabb stílus köpenyébe, s az előzőt mindig ledobta magáról: rag­time, blues, dixieland, swing, bebop, cool, west-coast, free, dzsessz-rock váltotta egymást, egyúttal történelmi korszakokat is jelölve a maguk módján.

A lázas, boldog kezdeti időket hamarosan beárnyékolta a szórakoztatóipar nagy molochja, hogy aztán a fenyegető veszéllyel különbékét kötve új eszmékkel és eszközökkel megerősödve lépjen a közönség elé a krízist túlélő és nagykorúvá érő dzsessz. A zenei idő fogalmának sajátos megközelítése, spontán és életteli improvizációk, poliritmika, a ritmus- és dallamhangszerek ellenpontozása, szokatlan hangszerkezelés és frazeálás - megannyi új fogás az izgalom ébrentartására. A „fekete" zene előbb Amerikát, majd az európai kontinenst is meghódítja, kommercializált változatára mulatókban táncolnak, progresszív elemeiből kortárs zeneszerzők merítenek. Alkotók és befogadók harmonikusnak szánt kapcsolatát azonban már ekkor disszonáns hangokkal töri meg a közvetítő közeg.

Fél évszázad elég az új ösvények szélesre taposására. A stílusok mankót ugyan adnak, de végső fokon korlátozzák a kifejezés szabadságát: tradíciók alakulnak ki, s a kísérletező szellem palackba zárul. Új idők új szelei az ötvenes években támadnak, amikorra a jazzmuzsikusok az európai zene - az addigi alakmás - csaknem minden lehetséges elemét felhasználták már, a barokktól Sztravinszkijig. Néhány fiatal nem éri be többé azzal, hogy a felhalmozott formák tárházából válasszon. Felismerik, hogy a korábbi harmóniák hagyományos rendszerének me­chanikus, gépszerű követése a fejlődés akadályává vált. Az európai koncertzenében a század­fordulón lezajlott forradalom a dzsesszben ekkor kezd jelentkezni, megkezdődik a tudatos el­szakadás a funkcionális harmóniák és a tonalitás uralma alól. A cél többé nem valamely stílus felvállalása és ezen belül a minél tökéletesebb, virtuóz játéktechnika elérése, hanem a sze­mé­lyiség önkeresése és ennek megfogalmazása a zenében. A nyitás az atonalitás, a zajok-zörejek birodalma előtt, a törekvés az alkotói én belső tartalmainak minél intenzívebb bemutatására törvényszerű fejlődési fokozat, amelynek párhuzamai más művészeti ágakban is megtalálhatók.

Ezzel együtt megváltozik a jazz funkciója is. Ahogy avantgárd képviselői közelednek a kortárs zene törekvéseihez, úgy rétegződik át a befogadók tábora: a bonyolulttá váló új zene túllépi a szórakozás kategóriáját, sem háttérként, sem aláfestésként nem használható többé. A gyakran filozofikus tartalmú közlendők elgondolkodásra, szembesítésre kényszerítenek. Az igények differenciálódása azonban tovább élteti a populárisabb vonalat is; a két szárny sokszor egymás ellenében harcol az érvényesülésért. A hatvanas évek free zenéjének felszabadító hatása vezet a ma jazzének létrejöttéhez. Ennek alapvetően új vonása, hogy alkotóelemei nem egymástól függetlenül léteznek: elvesztik egyedi természetüket, tisztán zenévé válnak. A szabadság fogalmának, ami továbbra is kulcsszó marad, teljesen új minősége jelenik meg: igazán szabad csak az lehet, aki felismeri a szabadság céljait és határait. Megszűnik a stílusok hegemóniája, minden a kifejezés szabad eszköze lesz. A szintézis megteremtése, a tartalomnak megtelelő torma megtalálása a személyiség belső gazdagságának függvénye.

A klasszikus zene eszköztárából építkező esztétika tehetetlen az új jelenséggel szemben, ha figyelmen kívül hagyja annak szociológiai vetületeit, keletkezési és befogadási mecha­nizmusait. A jazznek mint leginkább élő zenének alapeleme a rögtönzés, amelynek tartalmát az előadó pillanatnyi ihletettségi állapota határozza meg, s amely - épp ezért - nem nélkülözheti az inspiráló közeg jelenlétét. Talán ez a legvonzóbb ebben a zenében, ez a többszörös átté­teleken nyugvó kölcsönhatás, amelynek felismerése új zenei aranykor beharangozására ra­gadtatta a kritikusokat, visszaidézve a barokk időket, amikor a zenei köznyelvet és a magas műzenei formákat még nem választotta el szakadék egymástól.

Ezért is érdemelhette ki a jazz a huszadik század nemzetközi népzenéje elnevezést. Úgy tartják, századunk lelkületét fejezi ki; szelleme a nyugtalanságé, az útkeresésé, az állandóan megnyilatkozó jelenbeliségé. Kollektív internacionalizmusában a tiltakozás hangja bujkál: a társadalmi, faji, szellemi megkülönböztetések ellen, a modern tömegtársadalmak elszemély­te­lenedése ellen, a polgári erkölcs konvenciói ellen, a tudat manipulálása ellen. Ezért több, mint zene: a jazzt élni kell.

A fogyasztói társadalmakban a jazz ott és annyiban él, ahol és amennyiben a financiális érdekek lehetővé teszik. A felszabadult Magyarországon a dogmatikus kultúrpolitika üldözte a jazz mint „az imperializmus válságtermékét", s a tiltástól a tűrésen át később is hosszú út vezetett a támogatásig. Ennek jelei a hatvanas években kezdtek érződni: könyvek láttak nap­világot, újságcikkek méltatták a jelentőségét, a hanglemezgyártó vállalat sorozatban adta ki a jazzlemezeket, a rádió naponta sugárzott jazzfelvételeket, fesztiválokat ren­deztek, klubok alakultak. Életkori sajátosságainál fogva a fiatalság érezte inkább magáénak ezt a zenét, s a benne rejlő üzenetet. A „beatkorszak" lendülete átmenetileg ugyan elvonta a jazztől a saját (szub)kultúra megteremtésére törő ifjúság jó részét, de a mozgalomban beálló apály s a zenei igényesség megnövekedése újból a műfaj felé fordította a figyelmet.

Addig soha nem látott virágzásnak indult a magyar jazzélet, a várt frontáttörés azonban a mai napig sem következett be. A rádió zömmel a harmadik programban rétegműsorként, a késő esti órákban közvetít jazzadásokat, a hanglemezgyártó vállalat túlságosan a profit­érdekeket tartja szem előtt az amúgy is giccsadó alá eső jazzlemezek kinyomásánál; nincs önálló szaklap és nincs kritikai élet, a zenészek státusa tisztázatlan, hiányzik kellő hatáskörű érdekképviseleti szervezetük és azok az ösztönzők, amelyek kitartó, elmélyült együttmun­kál­kodásra, szuverén törekvések felmutatására buzdítanának.

Mindezekkel szemben van egy intenzitásában és mennyiségében egyaránt megnövekedett érdeklődés, élénk koncert- és klubélet. Az utóbbi évtizedben végbement változások arra mu­tatnak, hogy a kultúra áhított decentralizálása egyedül a jazzben valósult meg, s bár a zenészek nagyobb része a fővárosban él, s ott képzik az utánpótlást is, a jelentősebb események mégis vidéken zajlanak. A súlypontok áthelyeződtek; a vidéki művelődési központok - a rádió nesztorságával - felismerték a jazzben rejlő közösségi kommunikációs lehetőségeket és sorozatosan teremtették meg saját bázisukat. Nagykanizsa, Szeged, Miskolc és Debrecen koncertsorozatait ma már nemzetközileg is számon tartják, s ezek a jazznapok az említett városok zenei életének kiemelkedő eseményei.

Debrecenben 1972-ben rendezték az első jazzhétvégét, amely 1978-ra európai rangot vívott ki magának. Mennyiségében és minőségében ez a legrangosabb találkozó: a hat év alatt majdnem száz együttes félezer muzsikusa fordult meg a városban, köztük kelet és nyugat számos mérvadó zenésze. Bartók terem, Pódiumterem, Csokonai Színház, szabadtéri zene és legújabban a városi sportcsarnok: sűrű tömeg, cigarettafüst, jellegzetes öltözetű fiatal közönség, a színpadokon hangfalak, erősítők és egymást váltó zenekarok. A magyar mezőny színe-java, jelképpé magasodó lengyel, cseh és bolgár muzsikusok, az európai jazz egyenjogúságának kivívásában élenjáró nyugatnémet, svájci, osztrák és angol formációk. A korszak programadó áramlatainak szele velük érkezik Debrecenbe, s a hallgatóság ráérez az értékekre. Valami kö­zösnek kell lenni a „történésben", ha az elhintett mag azonnal kisarjad és újból táplálékká alakul.

A méretek évről évre bővülnek: három esti hangverseny, két éjszakai kötetlen öröm­zenélés, vasárnap délelőtti térzene, előadások, szakmai beszélgetések, fotókiállítás, hang­le­mezvásár. Lelkes, értő közönség az ország minden részéből - öt év alatt szűk lesz a színház -, akiknek figyelme serkentőleg hat a produkciók születésére. A jazzznapok sorsa feltehetőleg arra pél­da, amikor egy rendezvénysorozat túlnő létrehívóinak eredeti szándékain, s független életet kezd élni. A jazznapok ma már nemcsak Debrecen, hanem a magyar jazz ügye is, s a megteremtett hagyományok köteleznek. „Oka" s letéteményese ennek a megyei és városi műve­lődési központ aktív támogatása, amelynek döntő szerepe van abban, hogy a jazznapokat az idegenforgalmi beharangozok is a város említésre méltó kulturális eseményei között tartják számon, a hajdúsági farsanggal és a virágkarnevállal egyetemben. De mintha a város hivatalos közvéleménye kevésbé lenne tudatában mecénási szerepe jelentőségének: a kelleténél las­sabban látszanak omladozni az „idegen testek" beékelődése miatt emelődött válaszfalak, a törekvések még mindig csak fenntartásokkal illeszkedhetnek be a helyi közművelődési tudatba.

Pedig az amatőr könnyűzenei együttesek sikereire, a színvonalas komolyzenei hang­ver­senyekre, a nemzetközi tekintélyű kórusfesztiválra - mint a „mindenség hangja" közvetítésének különböző fórumaira - gondolva aligha akad még egy magyar város, amely ennyire sokoldalú zenei tevékenységet mutathatna fel. A sorba most már szervesen illeszkednek a dzsessznapok is; megrendezésükkel Debrecen kezdeményezőén hozzájárul a magyar jazz fejlődéséhez, jövőjének biztosításához.

Zeneszociológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a jazz - a népdalhoz hasonlóan - híd a komoly és könnyűzene között, amelyen oda és vissza egyaránt lehet közlekedni. Ha hiszünk - márpedig hinnünk kell - a tudományosan igazolt megállapításban, akkor abban sem kétel­ked­hetünk, hogy a személyes találkozások a műfaj nagy művészeivel, a változatos zenei élmé­nyeket adó jazzhangversenyek egyengethetik az utat a többi kortárs művészet - különösen a modern líra és képzőművészet - befogadásához is az új szellemi értékek iránt nyitott és fogé­kony fiatal hallgatóság körében.

(Alföld, 1978)