Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A nyolcadik évtized (A jazz Magyarországon)

 

Magyarországon a hetvenes években sajátos, ellentmondásos formában jelentkeztek azok a ten­denciák – a stiláris kötöttségek megszűnése, az önkifejező és a szórakoztató vonulat szét­válása, a jazz és a különböző zenekultúrák ötvöződése –, amelyek az évtized nemzetközi jazzéletét meghatározták.

Az még a hatvanas évek közepének, a legendás Dália-korszaknak köszönhető, hogy a korábban az imperializmus válságtermékének bélyegzett és tiltott jazz átkerült a megtűrt, sőt a támogatott kategóriába. Felélénkült a hang­versenyélet, együttesek alakultak, könyvek méltatták a jazz jelentőségét, a rá­dió is nagyobb számban kezdett jazzt játszani, a hanglemezgyártó vállalat el­indította jazz-antológia sorozatát – ám a várt kibon­takozás adminisztratív nehézségek és a beatzene betörése miatt elmaradt, sőt a hatvanas évek második felében bizonyos megtorpanás jellemezte a magyar jazzéletet. Megoldatlan volt a zenészek társadalmi helyzete, szerződtetési rendje, kiközvetítése. Aki ezzel a zenével jegyezte el magát, annak harcolni kellett a megélhetésért, a fennmaradásért és a művészi szuvereni­tásért. A magyar jazzéletben akad né­hány megszállott, művészi elhivatottsággal dolgozó muzsikus, de a többség mel­lékállásban játszik jazzt, kénytelen alkalmazkodni a körülmények­hez, és igyekszik minél kisebb erőfeszítéssel eljutni a pódiumig. Ennek következmé­nye a sok alkalmi társulás, a hakni, a művészi ambíció megfogyatkozása és a színvonal stagnálása.

A közvetítés

Prózainak tűnik, de alapvető szempontként kell megemlítenünk: a jazzt pénzért játsszák, és pénzért hallgatják. Áru tehát, amelynek terjeszté­sével és forgalmazásával – mivel a magyar jogi szabályozók nem ismerik a menedzser fogalmát – kulturális intézmények foglalkoznak meglehetősen felemás módon. Egy 1975-ben kelt hangverseny-rendezési illetékszabály ugyanolyan adótarifát állapított meg a jazzre, mint a könnyűzenére. Ugyanak­kor az évtized végén a kulturális szférában is érvényesülő takarékossági rend­szabályok rentabilitást követeltek a jazz-koncertektől, ami a hangversenyek számának csökkenéséhez vezetett. Köz­ben tetemesen megemelkedtek a szállítási költségek, emiatt a rendezőszervek sokáig arra kényszerültek, hogy az el­lentmondás feloldásara kiskapukat keressenek.

Fokozza a nehézségeket, hogy a központi hangversenyrendező szerv, az Országos Rendező Iroda csak elvétve iktat műsoraiba jazzkoncerteket, s tetemes felárral vállalkozik arra (bár nagyobb garanciával), hogy művelődési házaknak közvetítsen ki jazzegyütteseket. Ez az ORI-n kívül senkinek nem kifizetődő. A hazai felvevőpiac szűkös, néhány tízezerre tehető azok száma, akik rendszeresen hajlandók áldozni ezért a zenéért. Így a kezdő, fiatal muzsikusok nagyon nehezen jutnak fellépéshez, csak kitartó munkával tudnak az ismertek körébe bekerülni, s ez hamar elkedvetleníti őket. Kénytelenek könnyebb megélhetési forrás után nézni vagy külföldre szer­ződni szórakoztató-zenésznek.

Enyhítené a feszültséget, ha a magyar jazz-muzsikusok bekapcsolódhatnának a nem­zetközi vérkeringésbe. Ez nemcsak egzisztenciális, hanem szakmai, művészi vonatkozásban is serkentőleg hatna. Ám ha ilyen a zenészek hazai ki­közvetítési rendszere, aligha várható, hogy külföldre ez másképp történjen. A Nemzetközi Koncert-igazgatóság, amelynek feladata volna többek között a ma­gyar művészek külföldi közvetítése, nem foglalkozik piackutatással, hanem jó esetben áldását adja a beérkező szerződésekre. A muzsikusok személyes kap­csolatain múlik, hogy hol, milyen felvételhez és fellépéshez jutnak, s hogy eze­ket milyen újabb lehetőségek követik. Ebben azonban már művészeten kívüli szempontok is szerepet játszanak. A magyar jazz-muzsiku­sokat – Pege Aladár és Kőszegi Imre kivételével – egyáltalán nem jegyzik az európai jazzéletben. Sem a rangot adó fesztiválokon, sem a jazzmagazinok­ban nem találkozni magyar zenészek nevével, s ennek csak kisebb mértékben oka a felkészületlenség vagy a kezdeményezőkészség hiánya. Meghatározóbb a szervezet­lenség és az amatőr szerződtetési gyakorlat. A magyar jazz nem kulturális exportcikk, vagy ha olykor véletlenül mégis azzá válik, akkor olyan döntések születnek például, hogy Közép-Európa legrangosabb fesztiváljára, a varsói jazz jamboree-re a hivatalos magyar szerv popzenekart delegál Magyarország képviseletében. Önerejükből a muzsikusok legfeljebb vendéglátóipari megbízatásokhoz jutnak nyugaton – így keresi a kenyerét a világ különböző országában számos nagyon tehetséges magyar jazz-­zenész. Ez azonban már nem zene, hanem üzlet. Viszont meg lehet élni belőle.

A médiumok

Hogyan, milyen formákban jelenik meg a jazz Magyarországon? Miképpen hatá­rozza meg lehetőségeit a közvetítő közeg? Mivel döntő szerepe van az improvizációnak, ezért a jazz minden más zenénél élőbb, közvetlenebb előadási gyakorlat, leg­autentikusabb megjelenési formája tehát a koncert.

A magyar jazzélet ellentmondásosságára különösképpen jellemző, hogy a már említett hiányosságok miatt a hetvenes években egy közvetítő médium, a rádió vált a legnagyobb hangversenyrendező szervvé. A hatvanas évek végén a székesfehérvári Alba Regia fesztivál volt az egyetlen nagyobb rendez­vény Magyarországon, a hetvenes években azonban már az egész országot be­hálózták a rádió által rendezett "jazznapok". Debrecen, Nagykanizsa, Szeged, Miskolc több napos fesztiváljai töltik be azt az űrt, ami a tulajdonképpeni kon­certrendező szerv érdektelensége és a és a gyarapodó számú közönség igénye között támadt. Partnerül ajánlkoztak ehhez a helyi művelődési központok, s az évenként ismétlődő talál­kozók a magyar jazz legjelentősebb eseményeivé váltak. A rádió tekintélye s a fesztiválok országos vissz­hangja a helyi tanácsi és kulturális szerveket – legalább évente néhány napra – a jazz mellé ál­lítja. A hangversenyek felvételeinek sugárzása pedig országos nyilvánosságot teremt, s a rádió jazz-műsorainak tetemes részét képezi.

Ez a monopolhelyzet azonban – mint minden ilyen állapot – veszélyeket is rejt magában. Egyrészt a rádiónak a közönség toborzása miatt hovatovább az az érdeke, hogy az országban másutt, más formában ne rendezzenek jazz­hangversenyeket. Másrészt lassanként egyetlen ember – a szerkesztő-műsor­vezető – ízlése, munkabírása, ambíciója és kapcsolatai határozzák meg a két legjelentősebb fórumon, a rádióban és a fesztiválokon felhangzó jazz összetételét és minőségét. Harmadrészt a rádióban heti 5-7 órában megszólaló jazzműsorok jelentős része a fesztiválokra érkező vagy ott szerepelt zenészek, együttesek propagandisztikus ízzel leforgatott felvételeiből áll, egyre inkább kampányszerűen.

Mindezek ellenére sem tagadható azonban, hogy a hetvenes években Magyarországon a rádió tette a legtöbbet a jazzért. A fesztiválokon az európai jazz számos kiválósága megfordult, s így a közönség élő képet kaphatott a je­lenkori jazz különféle irányzatairól. Ha ehhez hozzávesszük a magyar zené­szekkel készített stúdiófelvételeket, a "Jazz világa", "A jazz története" és "A jazz a hetvenes években" című ismeretterjesztő sorozatokat is, akkor a legkevésbé a rádiónak tehetünk szemrehányást a jazz mellőzéséért. Még akkor is, ha műsoraitól – mivel szinte az egyetlen tájékozódási forrást jelentik – differenciáltabb, szakszerűbb, átgondoltabb és bővebb információkat várnának a jazz kedvelői a világ jazz­életének eseményeiről.

A rádió után közvetlenül a televízió műsorainak elemzése következne, de ez az intéz­mény annyira nem tekinti feladatának a jazz-zel kapcsolatos igények teljesítését, hogy elem­zés helyett pusztán ennek tényét lehet rögzíteni. Rend­szertelenül, kiismerhetetlenül tűntek fel jazzműsorok a tévé képernyőjén. A tudatosság halvány jeleit csak az évtized végén lehetett felfedezni, ami­kor a televízió külföldi fesztiválsorozat közvetítésére vállalkozott. Hazai fesztivált csak egyszer ért ilyen kitüntetés.

Rendkívül fontos szerep hárulna a hanglemezgyártásra is, az improvizatív zenék teljes értékű rögzítése ugyanis kizárólag techni­kai úton lehetséges. A jazz-muzsikus életművét a hangfelvétel őrzi meg az utókornak, mint íróét a könyv. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a jazzt nem tartja támogatandó kulturális terméknek, mert a jazzlemezek ugyanab­ban az árkategóriában szerepelnek, mint a magyar nóta és a popzene. A vállalat jazzlemez-kiadási gyakorlatát ezért elsősorban üzleti szempontok vezetik. Mivel azonban a jazzlemezek eladott példányszáma nem haladja meg a rentabi­litást biztosító 3-6 ezer darabot, kiadásukhoz nem fűződik érdek. Pedig a mennyiségi mutatók nem minden esetben jelzik objektíven egy műfaj életké­pégét. Tudatos, jól szervezett üzletpolitikával, az értékek kiválasztásával megfelelő piacot lehetne kialakítani, s akkor a hanglemezgyártás ösztönzőleg hatna a magyar jazz fejlődésére. Ehhez azonban szemléleti változás kellene. A hetvenes években évente mindössze 1-2 lemez készült magyar előadókkal, Pege Aladárnak például jó tíz évet kellett várnia második lemeze megjelenésére. Így a magyar jazz egy adott korszakának termése már jórészt születése pillanatában a múlté lett. Szabados György alapvető jelentőségű, 1975-ben kiadott Az esküvő című lemezét 1981-ig nem követte újabb. Vétkes pazarlása ez a magyar szellemi potenciálnak! De ugyanúgy külföldi felvételekhez is csak elvétve és esetlegesen jut a hazai vásárló: a valutakeret szűkössége miatt jazzlemezek importjára alig futja, a feketepiacon pedig csaknem az átlagfizetés egytizedéért vásárolható meg a jegyzett lemez. A vállalat érthetetlen módon nem él a licenc-átvétel lehetőségével sem, pedig az NDK, cseh, lengyel példa mintaként kínálkozik.

A klubmozgalom

A rádiós fesztiválok rendszeressé válásán kívül a hetvenes évek magyar jazzének legje­lentősebb fejleménye a jazzklubok hálózatának kialakulása és megerősödése volt.

A jazzklub eredetileg olyan vendéglátóipari egységet jelöl, ahol estéről estére jazz szól. Nálunk a művelődési intézményekben, egyetemeken, ifjúsági házakban tartott ismeret­ter­jesztő foglalkozásokat nevezik klubnak. Programjukban havonta általában két előadás és egy kon­cert szerepel. Rendszerint néhány lelkes jazzbarát vagy zenész szervezi és vezeti a fog­lalkozásokat az intézmények anyagi támogatásával.

A hetvenes években 40-50 ilyen jazzklub szerveződött teljesen spontán, alulról jövő kezdeményezésként az ország különböző városaiban. Tulajdonképpen ezekben a klubokban zajlanak a jazz "hétköznapjai": a tagok megismerkednek a jazztörténeti korszakokkal, előadóival, hangszereivel, a friss lemezekkel, beszélgetésre hívnak muzsikusokat, olykor ön­álló hangversenyeket rendeznek az in­tézmények anyagi támogatásával. 1979-ben Tatabányán a Magyar Zeneművészek Szövetsége jazz-szakosztá­lyának kezdeményezésére megrendezték a klubvezetők első országos találkozó­ját. Már a tanácskozás megszervezése is jelentős ered­ménynek számított, amin felbuzdulva a jelenlévők elhatározták, hogy megalakítják a magyar jazzklubok országos hálózatát. Hét vidéki központot jelöltek ki, ezek vezetői később rendszeres találkozókon cserélték ki tapasztalataikat. Két év múlva Szolnok adott helyet az újabb tanácskozásnak. Ezen már jóval kevesebb klub képviselői vettek részt, ami a mozgalom lehetőségeibe vetett hit megingását mutatta. Mégis fontos ajánlást fogadtak el a jelenlévők egy, a magyar jazz továbblépése szempontjából nélkülözhetetlennek tartott önálló mened­zseriroda felállításáról.

A jazznek Magyarországon valójában a klubok az igazi bázisai, még akkor is, ha törzs­létszámuk egyenként mindössze 30-50 között mozog. A klubtagok rendszeresen, intenzíven foglalkoznak a jazzel, tájékozódnak, igyekeznek magukat zeneileg képezni, tehát a mozgalom olyan öntevékeny művelődési közös­ségeket alakít ki, amelyek tudatosan közelítenek ehhez a zenéhez.

Oktatás, szövetség, kritika

Senki nem születik jazzmuzsikusnak, de nem is lesz belőle az, ha nem sajá­títja el a jazz nyelvezetét. Lehetőséget erre eddig a budapesti Bartók Béla zeneművészeti szakközépiskola jazztanszaka nyújtott, amely zongora, trombita, szaxofon, harsona, dob, gitár és ének szakon képezi a növendékeket. Az el­múlt másfél évtizedben csaknem valamennyi fiatal, tehetséges magyar zenész innen került ki. A jazz tömegbázisának megteremtéséhez azonban nem elegen­dő egy szakiskolai tanszak, éppen ezért nagy jelentőségű az a kezdeményezés, hogy 1981-től az állami zeneiskolákban központilag lehetővé tették a jazz fakultatív oktatását. Bár ez a folyamat várhatón lassan bontakozik ki – hiszen hiányoznak a megfelelően képzett tanárok –, nemcsak a jazz iránti érdeklődés felkeltésében, hanem a zenetanítás kreatív módszereinek elterjedésében is nagy szerepet játszhat majd.

A javaslat megfogalmazásában fontos része volt a Magyar Zeneművészek Szövetsége jazz-szakosztályának és elnökének, Gonda Jánosnak. A szakosztály 1972-ben alakult, s bár ez az egyetlen hivatalos szerv, amely nevében a jazz szót viseli, mivel társadalmi alapon jött létre, szervezetileg keveset tehet a jazzért. Időnként bemutatókat szervez fiatal együtteseknek, kiadta a Who's Who in Hungarian Jazz című angol nyelvű brosúrát, évente háromszor tájékoztatót jelentet meg tagjai részére, s néha külföldi előadókat lát vendé­gül. Legjelentősebb akciója a tatabányai művelődési központtal 1979-ben közösen szervezett kéthetes nemzetközi jazztábor lebonyolítása volt. A jazz-szak­osztály lehetőségének határai még égetőbben vetik fel a magyar jazz-szövet­ség megalakításának szükségességét, amely otthont, státuszt adna a zenészek­nek, szervezhetné életüket, tagokat toborozna, s kialakítaná a támogatás tör­vényi kereteit.

A jazz társadalmi nyilvánosságának megteremtéséért sokat tehetne a szaksajtó is. A feltételes mód használata itt nem véletlenszerű. A komolyzenei lapok a lehető legritkábban engednek be hasábjaikra jazzről szóló írásokat; önálló jazzújság többszöri kezdeményezés és a nagy közönségigény ellenére mindmáig nem indult be, így csak az ifjúsági és fővárosi lapok rend­szertelen híradásai tudósítanak a jazz eseményeiről. Pedig információ és érté­kelés nélkül a minősítés és a kiválasztódás esetlegessé válik, és belterjességhez vezet. A szakma ilyen szempontból is légüres térben mozog. A "komoly" zenekri­tikusok érdeklődése nem terjed ki a jazzre, az a néhány újságíró pedig, aki foglalkozik ezzel, többnyire nélkülözi a kellő elméleti és gyakorlati ismereteket. A jazz-szakosztály stencilezett tájékoztatója nem tudja pótolni a rendszeresen megjelenő, informatív és szakértő jazzlap hiányát.

A jazz és közönsége

Magyar­országon soha nem volt tiszta, természetes felfutási lehetősége a jazznek. Elterjedését sok, zenén kívüli tényező befolyásolta, ezért szinte lehetetlen egzakt módon megragadni hatásának lélektani és szociológiai mutatóit. A tiltás elle­nére már az ötvenes években kialakult egy szűk jazzkedvelő réteg, amely külföldi rádióállomásokból, lemezekből próbált meg tájékozódni, és magánlakásokon hallgatott vagy játszott jazzt. Az új idők új zenéjét fedezték fel benne, de ennek inkább zenei, s nem politikai motivációja volt. A rádióból állandóan ömlő tömegdalokkal, sekélyes táncdalokkal és a népzenei dömpinggel szemben a jazz izgatott, feszült ritmikájával, szokatlan harmonizálásával, lendületével őszinte, nyílt megnyilat­ko­zásként hatott.

 A hatvanas években ez az érdeklődés már törvényes formát ölthetett. Megnyíltak a ha­tárok, fejlődésnek indult az elektroakusztikai ipar, megélénkült a jazzélet: az évtized általános gazdasági és társadalmi prosperitása a jazzre is kihatott, még ha csak egy nem nagy létszámú zenész-, értelmiségi és műszaki réteget érintett is. A bontakozó magyar jazzélet kitel­je­sedésének útját aztán az évtized második felében elzárta a fiatalságot magával sodró beat megjelenése. Egy csapásra a beat lett a kor zenéje, nagy publicisztikai csatározások és össz­népi viták kiváltója. A jazz néhány évig – a hetvenes évek elejéig – oppozí­cióba kényszerült, s csak akkor nyílt számára ismét nagyobb tér, amikor a beat első hulláma kifulladt, lecsen­desedett, elveszítette korábbi progresszív, kollek­tív érzületeket kifejező tartalmát. A beaten nevelkedett fiatalok egy része új, bonyolultabb, őszintébb zenét keresett, s ezt sokan a jazzben találták meg. (Ugyanakkor a jazz is kétségtelenül tett engedményeket a rock elemeinek beépítésével.)

A közönség-attitűd megváltozásának tehát igen nagy szerepe volt abban, hogy a hetvenes évek második felében a magyar jazz addig nem látott virág­zásnak indulhatott. Másik okként a jazz szabad, kötetlen, nonkonfor­mista jellegét kell megneveznünk. A szigorú társadalmi visel­kedésnormák és az irányítás központosításának fellazulásával a fiatal közönség érzelemvilága és gondolkodásmódja viszonylag nagy felületen talált közösséget a jazz lénye­gével. A magyar jazz először került abba a helyzetbe, hogy válaszolnia kellett a kihívásra, a megnövekedett érdeklődésre.

A válasz tartalmát és intenzitását azonban erősen befolyásolta az, hogy a jazz közönsége szociológiai összetételében és ízlésében meglehetősen heterogén. A hangversenyeken zene­tanárok, egyetemisták ugyanúgy felfedezhetők, mint villanyszerelők vagy csövesek. Művelt­ségben, kulturális háttérben is jelentős eltérések vannak a jazzkedvelők között. Jel­lemző viszont, hogy nagy részük zeneileg képzetlen, s a komolyzene iránt érdektelen.

A kötődés intenzitását tekintve három körre osztható ez az érdeklődés. Az elsőbe a "fan"-ek, a rajongók tartoznak, akik szenvedélyesen gyűjtik a lemezeket, el­járnak a fesztiválokra, külföldi magazinokból tájékozódnak, esetleg maguk is zenélnek, mindenesetre tetemes összeget áldoznak szenvedélyükre. Ők valami­képpen önmagukat "valósítják meg" a jazzben. A második kategória alanyai a szimpatizánsok, akik eljárnak koncertekre, megvesznek egy-egy lemezt, de ez inkább afféle laza vonzalom, s nem lét­kérdés számukra. A harmadik körbe tartozók nem keresik szándékosan a találkozást a jazzel, de nem zárják el a rádiót, ha éppen azt sugároz. Néha elmennek koncertre a "légkör" miatt, ám nem szeretik, ha túl komoly dolgokkal terhelik őket. Van még egy negyedik kategória is, amely azonban a másik hármat is érinti. Azok tartoznak ide, akik otthon, hi-fi berendezéseiken lemezről hallgatják a leg­nagyobb jazzsztárokat, s méltatlannak tartják, hogy egy magyar együttes fellépésére elmen­jenek. Ez a passzió már biztos anyagi hátteret kíván.

A jazz aktív közönségét két mozzanat kapcsolja össze: az, hogy városban laknak és fiatalok. A jazz mindig is a fiatalság körében hódított, s ez nem vé­letlen, hiszen nyitott zene: állandóan változik, új és új elemekkel gyarapodik, kész a szokatlant is befogadni. Fej­lő­désének utóbbi évtizedében módosultak az együttes játékon belüli arányok is: a szólista és kísérete hagyományos tagozó­dását az egyenértékűség váltotta fel, s ez demokratikus, infor­mális gondolko­dást kíván. A jazz ugyanakkor liberális is: a játékosok tetszés szerint emel­kedhetnek ki szólóikkal az együttesből, hogy utána visszailleszkedjenek a kollektívába.

Az egyes országok kulturális hagyományainak és társadalmi berendezkedésének meg­felelően a jazz eltérő módon fejlődött, különböző funkciókat töltött be. Görögországban például csak pár éve lehet jazzről beszélni, Lengyelország­ban viszont 30 ezer tagot tömörítő, profi módon szervezett szövetség működik. Van, ahol állami szubvenció támogatja a jazzt (NSZK), s van, ahol nem (Ang­lia). Magyarországon a jazz művészi értékeinek elismer­tetéséért küzd, de igazá­ban soha nem volt képes progresszív erőként föllépni, mint bizonyos idősza­kokban az irodalom, a film vagy a képzőművészet. A jazz ügyei a legtöbb eset­ben megmaradtak az esetlegesség vagy ösztönösség szintjén; eszmei síkra elvétve terelődtek.

És végül a zene

Mielőtt rátérnénk a hetvenes évek jazz-zenéjének értékelésére, ki kell tér­nünk két olyan, a magyar jazz szempontjából nem elhanyagolható kérdésre, amelyekről valójában nyíltan soha nem esik szó, de rejtetten minden lényeges jelenség mögött megtalálhatók. Az egyik az ellentét, amely a magyar jazz két vezető, a jazzélet társadalmi összefogására hivatott szer­vezete, a jazz-szak­osztály és az anyagi bázissal rendelkező rádió képviselői között kialakult. Ez a diszharmónia nem segíti elő a hazai jazz gyorsabb fejlődését.

A másik probléma talán még az előbbinél is hangsúlyosabban befolyásolja e zene helyzetét. Mint ismeretes, Magyarországon jelentős számú cigány­ság él, s a magyar jazz-zenészek bizonyos hányada cigány származású. Aligha lehet várni, hogy a cigányság és a magyar­ság között történelmileg kialakult és társadalmi tabuként kezelt ellentétek kí­vül maradjanak a jazz körein. Ezek a feszültségek – az ember és ember között amúgy szinte ter­mészetesnek tartott viszályokon túl – gyak­ran vezetnek súrlódásokra, szakmai féltékenységre, befolyásolják a zenekarok összetételét és játékát. A magyarok körében elterjedt fel­fogás szerint a cigányok megbízhatatlanok, léhák, csak a pénzzel törődnek, nem képesek kitartó, elmélyült muzsikálásra, holott van érzékük a zenéhez. A cigá­nyok ugyanakkor büszkék virtuozitásukra, arra, hogy "vérükben" van a zene, de egyúttal kisebbségi érzésből táplálkozó kompenzációs késztetéstől szenvednek, ami gyakran önmutogatásra sarkallja őket. Ezek az előítéletek néha kicsinyes torzsalkodásokban törnek ki, s nem járulnak hozzá a ma­gyar jazz­ben kialakult törésvonalak megszüntetéséhez. Míg szerte a világon ter­ed a "jazz-testvériség" eszméje, Magyarországon a néhány tucat zenész is képtelen békében megférni egymással.

A tényszerűség kedvéért előre kell bocsátanunk, hogy nincs ember, aki az évtized jazz­muzsikájának kronologikus áttekintésére, pontos számbavételére vállalkozhatna. Míg egy irodalmi kritikus folyamatosan olvashatja, vagy összegzésnél újra fellapozhatja a megjelent könyveket, a jazz-recenzens – aki valójában nem létezik – képtelen minden jelentősebb fesztiválon megjelenni, minden koncertet, rádiófelvételt meghallgatni. A hanglemezek fo­gódzót adhatnának, ha volnának. Az átfogó igénnyel készülő zenei körkép így szükségképpen magán viseli az esetlegesség jegyeit, s a tendenciák, törekvések felvázolásánál többre nem vállalkozhat.

Hol tart ma a magyar jazz? Ha vállaljuk a nemzetközi megmérettetést, ak­kor a mérleg felénk eső serpenyőjébe nem sok kerül. A hazai jazzélet nem befolyásolja Európa jazz­muzsikáját, sőt a népi demokratikus országok között is nem egy (Lengyelország, NDK, Csehszlovákia) erősebb szervezettségű és progresszivitású jazzéletet mondhat magáénak. A világ jazzében végbement változások, ha néhány év késéssel, a magyar jazzben is érződtek. A swing hát­térbe szorult, a jazz-rock átmenetileg teret nyert, és megbízhatóan tartotta he­lyét a main stream. Nem véletlen, hogy legkevésbé a free és avantgárd törek­vések jelentkeztek: ez össze­függésben van a műfaj társadalmi helyzetével, lehetőségeivel és küldetéstudatának hiányával. Az európai zene hagyományainak következtében a hangszerek közül a zongora és a fúvósok állnak az élen, az egyéb hangszerek kevésbé vannak jelen.

A magyar jazz-zenészeket legátfogóbban két vonás jellemzi: meglehetősen jó manuális készség és a kreativitás hiánya. Az előbbi elegendő ahhoz, hogy valaki sikereket érjen el az adott formához és struktúrához alkalmazkodó, azon belül látványos játékával. Az utóbbi nem feltétlenül zenei tehetség függ­vénye; sokkal inkább a koncepciózus gondolkodásé, önálló szemléleté. Magyarországon sok a jó jazz-zenész, de vagy nem vállalkoz­nak, vagy nem kényszerülnek a lemondásokkal terhes műhelymunkára, a bel­ső elmélyülésre.

Magyarországon az első számú sztár, s külföldön is a legismertebb jazzmuzsikus Pege Aladár. Sok világhírű zenésszel (Art Farmer, Dexter Gordon, Albert Mangesldorff) játszott együtt. A bőgő virtuóza, rendkívüli improvizációs készséggel megáldott mu­zsikus, aki remek érzékkel illeszkedik a különféle formációkba. Látványos szólói nagy ovációkat váltanak ki fellépésein. Igazi main stream zenész, de zeneszerzőként kevésbé jelentős: túlságosan iga­zodik az éppen divatos stílusok­hoz. Montreux Inventions című, 1970-ben megjelent lemezén még free-elemekkel és népzenei feldolgozásokkal kísérletezett (az utóbbiakhoz az óta sem lett hűtlen), de az évtized végén már jazz-rockot játszott együttesével. 1981-­ben a legjelentősebb jazzszaklapban, az amerikai down beat magazinban a nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek kategóriájában az élre került; ilyen elismerés még nem ért magyar jazzmuzsikust. Ennek előz­ménye volt az 1980-as bombayi jazzfesztivál, ahol a kritikusok a legnagyobb felfedezésként Pege Aladár játé­kát emelték ki.

Gyökeresen ellentétes mentalitású és irányultságú muzsikus Szabados György, a magyar avantgárd jazz első számú képviselője. Számára a jazz a 20. század lényeges jelensége, a magyar jazz pedig a magyar kultúra része. A ma­gyar jazz-zenészek közül Szabados fordult a legintenzívebben és legkövetkeze­tesebben a népzenéhez: a pentatóniát a tizenkét fokúsággal ötvözve, a hagyomá­nyos jazzritmust a magyar népzene kiegyenlítő aszimmetrikus ritmi­kájával fel­cserélve ő teremtette meg a mindeddig egyedül autentikus magyar jazzt. 1972-­ben kvintettjével elnyerte a spanyolországi San Sebastian-i fesztivál free kate­góriájának első díját. 1975-ben megjelent lemeze, az Esküvő, a magyar népzene, a free jazz és a kortárs kom­po­zíciós ze­ne elemeit elegyítette. Az évtized végén már a rádió sem mellőzhette fesztiváljain, így addig nélkülözött publicitása megnőtt. Triójának elmélyült, összefogott előadásmódja mindannyiszor mélyen rezonált a közönség körében; sikere a tudatosan vállalt nemzeti prog­ram elismerését is jelentette.

Gonda János sokoldalú tevékenységével vívott ki magának előkelő helyet a magyar jazzéletben. A jazztanszak vezetője, a jazz-szakosztály elnöke (egyben a Nemzetközi Jazz Szövetség alelnöke), jazz-alapkönyvek szerzője, zeneszerző és előadóművész egy sze­mély­ben, aki talán a legtöbbet tette a magyar jazz elismertetéséért és elfogadtatásáért. Elsősorban muzsikus­nak tartja magát, de pályája rendhagyó utat járt be: az évtized első felében még együttesben játszott, de második felében már csak szóló fellépéseket vál­lalt. Két hanglemez készült vele: az 1976-os Sámánének a szextett játékát őr­zi, az 1980-as Vonzások és választások viszont zongoraszólóit tartalmazza. Gon­da rendkívül tudatosan építkező mu­zsikus; világa a  bluesban és a swingben gyökerezik, de felhasználja a modern kompo­zíciós zene eszközeit is. Írt film­zenét, színházi kísérőzenét, szimfonikus jazzkompozíciókat, jazz­musicalt, leg­újabban pedig egy jazz mikrokozmosz kidolgozásán fáradozik.

Szakcsi Lakatos Béla a legtöbbet koncertező és legnépszerűbb muzsikusok közé tartozik. Nagy sikereket ért el a Rákfogó majd az Új Rákfogó együttesek­ben, az évtized végén pedig Babos Gyulával megalakította a Saturnus együttest, amellyel lemez is készült. Szakcsi sokoldalú, ösztönös muzsikus; a játékát alapvetően átható swing szerencsésen elegyedik a modernebb elképzelé­sekkel. Különösen szépen zongorázik balladákat. A Saturnus együt­tesben jazz-­rockot játszik; virtuozitása itt kevésbé érvényesülhet.

Kőszegi Imre a legfoglalkoztatottabb jazzdobos lett az évtizedben. Pege Aladár együt­tesével tört be az élvonalba még a hatvanas években, majd a hetvenes évek közepén megalakította saját együttesét, amelyben az ütőhangszerek vitték a vezető szerepet. Szinte minden jelentősebb magyar muzsikussal játszott együtt. Igen aktív szervező, ambiciózus zenekarvezető. Többször járt kül­földön, utóbb nemzetközi kvartettjével, amelyben a lengyel Zbigniew Na­mys­lowski szaxofonozott és az amerikai Jack Gregg bőgőzött. Rangos fesz­tiválokra kaptak meghívást, egy nyugatnémet cég lemezt is készített velük; ez volt az első felvétele saját neve alatt. Kőszegi több stílusban otthonos, legközelebb talán a modern swing áll hozzá, korszerű felfogásban hozza a jazz hagyományos lüktetését.

Vukán György zongorista a vezető magyar jazzmusikusok egyike. Képzett zenész, zeneszerzőként is jelentős: több filmhez írt zenét. A Vukán-Berkes-Jávori trió a magyar jazz talán legösszeforrottabb együttese volt; gyakran éne­kelt velük Bontovics Kati, a legjobb magyar jazzénekes. A rádió általában Vu­kán Györgyöt kérte fel a fesztiválokra szervezett nemzetközi alkotóműhely-együttesek vezetőjének, ilyenformán sok neves zenésszel játszott együtt. A rádió gyakran műsorára tűzi hosszabb lélegzetű kompozícióit, de lemez még nem készült vele. Lírai, intellektuális alkatú zenész.

Csík Gusztáv kifinomult technikájú zongorista. Sokféle stílussal kísérletezett, legered­ményesebben a swinges örökzöldek feldolgozásával. Az évtized közepének egyik leg­ki­próbáltabb együttese a Csík-Fogarasi-Jávori trió volt, lendületes main stream produkcióival. Hanglemezt is készítettek.

Deseő Csaba a jazzben szokatlan hangszeren, a mélyhegedűn játszik. Vannak állandó együttesei, de szívesen vállal szólista szerepet is. A hagyományos swinget a jazz-rockkal váltotta fel. A német MPS lemeztársaság Four String Tschaba címmel adta ki ki lemezét, amit itthon Ultraviola című albuma követett. Gyakran játszik együtt a kitűnő jugoszláv vibra­fo­nossal, Bosko Petroviccsal.

Deák Tamás folyamatosan kísérletezik a zenei szempontból oly fontos ál­landó magyar big band fenntartásával. Rajta kívül átmenetileg Vukán György és Stark Ti­bor vezetett nagyzenekarokat, amelyek működtetése a jelenlegi szervezeti keretek között sok nehézségbe ütközik. Nem kedvezett az évtized az énekeseknek sem. Ténylegesen csak a már említett Bontovics Kati és Berki Tamás (aki Lublinban nemzetközi énekver­senyt nyert) jelenléte érdemel figyel­met.

A hetvenes évek bizonyos átrétegződést hoztak a magyar jazzben. Egyes idősebb, a swing idejében vezető szerepet betöltő muzsikusok visszavonultak (Garay Attila), mások háttérbe szorultak (Kovács Gyula, Kovács Andor), vagy a vendéglátóipart választották (Be­amter Jenő). A hatvanas évek végén jelent­kezett fiatal generáció megerősítette helyét a középmezőnyben, de a hetvenes évek második felében már erőteljesen hallatta szavát az újabb nemzedék is. Közülük három olyan együttesről kell említést tenni, amelyek pályafutása ­így vagy úgy modellértékűnek tekinthető.

A legnehezebb utat a Binder együttes választotta: népzenei elemeket is felhasználva, a kortárs avantgárd jazz törekvéseit integrálva önálló hangzás megteremtésére törekedtek. A jazztanszakról kikerülve az együttes játék he­gemóniáját valósították meg igen tudatos, a megkomponáltság és a szabad rög­tönzések harmonikus arányát megteremtő szerzemé­nye­ikben.

A tehetséges tagokból álló Dimenzió együttes a jazz-rockban vélte megtalálni a hozzá legközelebb álló stílust. Szerzeményeiken erősen érződik a Weath­er Report és Chick Corea hatása. A zenekar vezéregyénisége a kitűnő szaxo­fonos, Dés László. A Dimenzióval 1981-ben lemez is készült.

A fiatal zongoristák legtehetségesebbje Füsti Balogh Gábor, aki 1979-ben megnyerte a lengyelországi Kaliszban rendezett nemzetközi zongoraversenyt (a magyar zongorista után­pótlás erejét jelzi, hogy a második és a negyedik helyen is honfitársunk végzett). Bámulatos muzikalitás és rögtönzőkészség jel­lemzi játékát, de tudatos alkotói koncepció híján mindezidáig nem találta meg a képességeinek leginkább megfelelő stílust. Az évtized közepén a Kis Rákfogó együttesben jazz-rockot játszott, az 1981-es debreceni jazznapokon viszont a Füsti-Lakatos kvintettben lendületes hard bop számokkal fordított hátat ad­digi önmagának. Állandó partnere Lakatos Antal, az egyik legtehetségesebb, egyre több formációban szívesen látott szaxofonos.

Népszerűsége miatt nem hagyhatjuk említés nélkül a dixielandet sem, bár ez a stílus voltaképpen a jazz egy letűnt korszakát kívánja feltámasztani. Magyarországon két kitűnő együttes próbálkozik ezzel eredményesen. A Benkó Dixieland Band több mint húsz éve játszik együtt, s ez rendkívüli teljesítmény. A másik dixie-zenekar Szegeden működik, Molnár Gyula vezetésével. Mindkét együttessel több lemez készült.

Nem lenne teljes a kép a vidéken működő együttesek felsorolása nélkül, jóllehet ezek nem töltenek be vezető szerepet a magyar jazzben. Fontos viszont ténykedésük a helyi jazzélet szervezésében, a közönségbázis ki­alakításában. Debrecenben dr. Kiss Ernő együttese, Szegeden a Hulin együttes és Szaniszló János, Szekszárdon Kelemen Endre, Miskolcon Balogh Gyula, Veszprémben a Nyitrai-trió, Nagykanizsán Beke Árpád mutat erre jó példát.

Ennyi név. Nem sok, de mindenképpen több reményre jogosít annál, mint ahol a magyar jazz jelenleg tart.

(Kultúra és Közösség, 1982)

(In: Rock évkönyv, Zeneműkiadó, Budapest, 1982)