A Vidnyányszky-saga

Nehéz a jámborak sorsa. Abban a hiszemben élnek, hogy a kultúrkampf egyszer elcsen­de­se­dik a magyar ugaron, de újra és újra csalatkozniuk kell. Most éppen a Nemzeti Színház és a kul­turális intézmények vezetőinek kinevezése van soron. Debrecen 2002-2006 közötti kultu­rális al­polgár­mes­tereként részem volt Vid­nyánszky Atti­la áttelepülésében, pályájának alaku­lásában. A személye körül az utóbbi időben kialakult po­lémiák arra késztetnek, hogy – az árnyaltabb megközelítés érdekében – megvilágítsam a Be­reg­szász­ból a Nemzeti Színház igazgatói székéig vezető folyamat általam ismert állo­má­sait.

Igény a változtatásra

Amikor a Fidesz-MDF koalíció jelöltjeként megválasz­tot­tak, a Csokonai Színház telje­sít­mé­nyét fel­mérve arra a követ­keztetésre jutottam, hogy az ország második városának az akkori zenés, szórakoztató irány­vonallal szemben magasabb minőségű, korszerűbb forma­nyelvű, valóságérzékeny szín­házra van szüksége. A következtetésre a szín­ház világához fűződő kap­csolatom adott ala­pot: a ’80-as években szí­ni­kritikákat írtam a helyi lapban, érdeklődésem 1992-95 kö­zött Ang­liában kulturális atta­sé­ként, 1998-2002 között Amerikában sajtóattaséként sem szűnt meg. Láttam előadá­so­kat London­ban, Wa­shing­tonban, New Yorkban, Edinburgh-ban, Dub­linban, Bonn­ban, Pá­rizsban, Stras­bourgban, Oslóban, Stockholmban, Toki­óban, Moszkvában – és több magyar városban.

A tájékozódáshoz egykori egyetemi évfolyamtársam, a Bárka Színház mindenese, Bérczes László segítségét kértem. Barátom listát készített a számba jöhető ren­dezőkről, első helyen Vidnyánszky Attila, aztán Novák Eszter és más jeles alkotók nevét feltüntetve, a rendezői kvalitásokon túl társulatépítési szempontból is mér­legelve a lehetséges jelölteket. Egyedül a beregszászi vezető volt ismeretlen számomra. Talán éppen ezért keltette fel érdeklődésemet.

Első rendezése – a Szarvassá változott fiú gyulai bemutatója – mindjárt olyan hatást tett rám, mint kevés, korábban látott színházi előadás. A magyar népi életben gyökerező, de egye­temes érvényű, újszerű nyelvezetű közösségi játék érzelmileg erősen megragadott, amiben az is szerepet ját­szhatott, hogy saját élet­utammal véltem hasonlónak.

A következő hónapokban bejártam utána az országot. Néztem előadásait Zsám­békon (A három nővér), a Nemzetiben (Bánk bán), Kisvárdán (Karnyóné), az Új Szín­házban (Közeleg az idő), Beregszászon (a színház fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő ese­mé­nyen, ahol Debrecen nevében köszöntöttem a társulatot), az Operaházban (A katona törté­nete). A Szar­vassá változott fiút 2003-ban meghívtuk Deb­recenbe, ahol az első költészeti fesztivál alkal­mából a költő, Juhász Ferenc jelenlétében került színre.

A látottak alapján egyre inkább meggyőződésemmé vált: ilyen összetett, a szöveg, a moz­gás és a zene egységére épülő, az érzékekre és az értelemre egyaránt ható, poétikus szín­házra van szüksége Debrecennek. Számoltam a konzervatív nézői magatartás elutasító reak­ciójával, de bíztam abban, hogy a közönség kicserélődésével megteremtődhet az új gondol­kodásmód bázisa.

Szabályos, majdnem két éven át tartó udvarlás kezdődött, nagy kilengésekkel és hul­lám­zásokkal. Egyrészt őt magát kellett meggyőzni arról, hogy Debrecenben van a helye, másrészt a végső szót kimondó Kósa Lajos polgármestert az ügy mellé állítani. Tisztában voltam azzal, hogy eljárásom eltér a város­vezetők – a „hatalom” – részéről megszokott, elfogadott gya­kor­lattól, de mindennél erő­sebben motivált a változtatás szükségessége.

Vidnyánszky akkoriban már túl volt a határon túli színházaknak szinte kötelezően kijáró, megkülönböztetett tiszteleten, társulatát nem hátrányos helyzete, hanem előadásainak minő­sége alapján hívták mind több helyre vendégszerepelni, őt pedig rendezni. Útját szakmai és közönségsiker kísérte, a Magyar Állami Operaház főrendezőjeként pedig a zenedrámák iránti vonzalmának is hódolhatott.

Mivel kecsegtethettük őt? A Csoko­nai Színház modernizálásának szándéka, ami engem hajtott, számára csupán egy volt a lehetőségek közül. Saját sorsáról és a bereg­szászi tár­sulat jövőjéről kellett elhatározásra jutnia. A legnagyobb – sejtésem szerint a leg­utóbbi időkig ben­ne élő – dilemmát a műhelyként funkci­onáló beregszászi létforma és az üzemszerű magyar­országi színházi gyakorlat közötti ellentmondás okozta. A beregszászi társulat tagjai együtt éltek, gondolkodtak és alkottak; addig érlelték előadásaikat, amíg azok el nem nyerték ideális formájukat. Ám azzal is számolni lehetett, hogy a nyomorúságos anyagi körülmények meg­ingathatják a színház alapjait, kikezdhetik a társulat közösségi morálját.

Debrecen Beregszász és Budapest között fekszik, mindkét irányba jó közlekedést kínálva. Ha bennünket választ ­– ígértem –, nem szükséges szakítania korábbi éle­tével. A város ki­nyújtja a kezét Beregszász felé, előadásaikat bérletben mutathatják be, ami enyhítheti a tár­sulat megélhetési gondjait. Nem beszélve arról, hogy többtagozatú szín­házunkban opera­rendezésekre is lehetősége nyílik.

Egy korszak vége

Csutka Istvánt két évvel korábban bonyolult háttérjátszmák után nevezték ki a debreceni szín­ház igazgatójává. Menedzser szemléletű pályázatával nyerte meg a többségi Fidesz-frak­ció támogatását. Távozásának kezdeményezése nem ígért sok sikert; támogatókat tudhatott maga mellett a polgármesteri hivatalban, és idő előtti menesztése a rossz döntés vállal­hatatlan beismerésével lett volna egyenlő. E­zért azt javasoltam a polgármesternek, hogy Vidnyánszkyt fő­rendezőnek nevezzük ki Csutka mellé, akinek majd igazgatóként az új művészi program megvalósítását kell segítenie. Úgy tűnt, Csutka tudomásul veszi a változást. A részletek tisz­tázását kettejükre bíztuk, találkozójukon azonban az igazgató ellenségesen viselkedett, ami elriasztotta, vissza­lépésre késztette Vidnyánszkyt.

Más irányba kellett tájékozódnom. Novák Eszterrel a pécsi POSZT-on és a Budapesten folytattam – magam sem tudom miért, de abba maradt – tárgyalá­sokat. Alföldi Róbertnek – akit debreceni operaren­de­zését követően a társulat néhány tag­jának javaslatára kerestem meg – a miskolci ope­rafesztiválon vetettem fel a lehetőséget. Ő ak­kor úgy nyilatkozott: egyelőre nem kíván színházhoz szegődni (aztán néhány hónap múlva a Bárkánál kötött ki). Akadtak jelentkezők is.

Nem maradt más, mint kivárni a Csutka-korszak végét. Újra felvettem a szálat Vid­nyán­szkyval, aki fogékonynak mutatkozott az új lehetőség iránt. Mind­ketten tudtuk, igaz­gatót kell mellé találni. Így került a képbe Csányi János. Őt már korábban, ugyancsak Bérczes javas­la­tára, az Európa kulturális fővárosa pályázat keretében megkerestük, mint aki a Bárka igaz­gatójaként hasznosítható tapasztalatra tett szert színház­építésben. A benyújtandó ter­vezet­nek ugyanis része volt a Lati­novits munkanéven futó, még ma sem befejezett új szín­ház létre­ho­zása.

Csányi és Vidnyánszky 2005 nyarán egy másik ügyben találkozott, és kiderült, hogy a színházról vallott nézeteik sok tekin­tetben hasonlóak. Így formálódott ki kettejük párosa, Csányit adminisztratív, Vidnyánszkyt művészeti vezetőként megjelölve. Mivel a Csokonai Színház önmagában egyikük érdek­lődését sem keltette fel, regionális szerepet vállaló, több lábon álló, új épülettel gazdagodó, utánpótlást is képző – velem lakásomon előzetesen több­ször egyeztetett – színházi koncepció jegyében dolgozták ki a döntő részben Csányi által papírra vetett, terjedelmes pályázatukat.

Ezt strukturálisan előkészítendő, elterveztük a debreceni művészeti intézmények irá­nyí­tá­si gyakorlatának módosítását: a színház és az összevont városi zene­kar/kórus élére ügy­vezetői feladatkörű igazgatókat állítunk, akiknek feladata a művészeti vezetők program­jának meg­valósítása. Ez szakítás volt a korábbi gyakorlattal, amelyben a (sokszor részrehajló, me­ned­zseri képességekkel nem rendelkező) művészigazgatók határozták meg az intézmények te­vékenységét.

A személyes szál

Kósa Lajos nélkül Debrecenben nem születhet érdemleges döntés. Ő időnként szeret jó ügyek mellé állni, és van képessége azok felismerésére. Miután tájékozódott a maga köreiben, sikerült rávenni, hogy hivatalos levélben kérje fel Vidnyánszkyt a színház művészeti irá­nyí­tására. A döntő szó 2005 nyarán debreceni há­zában mondatott ki, ahol vendégül látta az érin­tetteket. Ezzel megnyílt az út a kinevezés formai része, a szakmai bizottság felállítása, majd a köz­gyűlési szavazás előtt. A törvény értel­mében a közgyűlés nem köteles figyelembe venni a bizottság véleményét, mégsem közömbös annak szava – mármint ha valóban szakmai, és nem érdekalapon fogalmazódik meg. Többek között a debreceni kötődésű Cserhalmi György színészt kértük fel bírálónak, aki előbb el­vállalta azt, majd Csányival kapcsolatos fenntartásai miatt visszalépett.

Az előzmények alapján formálisnak tetszhet a javaslatot egyébként támogató bizottság sze­repe, de emiatt soha nem volt lelkiismeret-furdalásom. Ma is úgy gondolom, hogy jó ügy érde­kében, szakmai alapon jártam el, szabályokat nem szegtem meg, és a váltással alpol­gár­mes­ter­ségem legnagyobb eredményét értem el: ilyen kvalitású vezetője talán soha nem volt a Cso­ko­nai Színháznak. A törekvést szentesítette a város közgyűlésének döntése: a pályázatot két (Csányival szem­ben kifogásokat emelő, liberális) tartózkodás mellett, 42 igen szavazattal fogadták el. Vid­nyánszky letelepedhetett Debrecenben.

Csakhogy sok minden nem a tervek szerint alakult. Kiderült, a képzés nem illeszt­hető a Debreceni Egyetem struktúrájába, a Latinovits Színház építése forráshiány miatt megakadt – így nem valósulhatott meg a két épület profilírozása, az új létesítménybe telkepítve Vid­nyánszky művész-színházát –, Csányitól pedig másfél év múltán megvált a fenn­tartó. A hivatalos indok fedezetlen kötelezett­ségvállalás volt. A színház irányítására átme­netileg Vid­nyánszky kapott megbízást.

És itt szólni kell arról a tényezőről, ami az egész váltás mögött meghúzódott: a bizalomról. Nem természetes, hogy egy pályázat során szoros, barátivá érlelődő kapcsolat alakuljon ki a fenn­tartó és a jelöltek között. Kultú­ra­pártoló emberként, gyakorló művészetkritikusként azon­ban másként, belülről közelí­tet­tem a területhez, mint ahogyan az Magyar­or­szá­gon a po­litikai szférában megszokott. Vid­nyánszky többször kifejezésre juttatta: döntően emiatt választotta Debrecent. Mert olyan érdek­lődéssel találkozott, amely színházszeretettől vezérelve nem po­litikai, nem ide­ológiai, hanem szakmai alapon közelített hozzá, és kitartóan, kizárólag művé­szi teljesítménye alapján hívta a városba. A Kósával azon a nevezetes napon folytatott meg­beszélésen ezért tették fel mindketten az alpolgármesteri megbíza­tá­som jövőjére vonat­kozó kérdést, mert személyemben látták a szüksé­ges politikai és szakmai támogatás foly­tonos­sá­gá­nak fedezetét. Amire azt a választ kapták: úgy lesz.

Nem lett úgy. A 2006-os önkormányzati választás Debrecenben a Fidesz abszolút győ­zel­mét hozta, egyszínű lett a város vezetősége. Többé nem volt befolyásom a dolgok alaku­lá­sá­ra.

Képek, képtelenségek

Kapcsolatunk természetesen nem szakadt meg. A levegőben lógott a kér­dés: ki legyen az igazgató? Egy beszél­ge­té­sünkön jelezte: el tudna engem képzelni a poszton. Soha ilyesmi nem fordult meg a fejem­ben, de amikor jobban belegondoltam, arra jutottam: mással nem, de vele vállalnám az együtt­működést. Erről tájé­koztatta utódomat, Halász János kulturális alpol­gármestert is, aki előbb igent, majd egy hónap múlva nemet mondott. Igazgatónak az irányí­tásban időközben tapasz­talatot szerzett Vidnyánszkyt nevezték ki.

Ténykedését – talán, mert még mindig felelősséget érzek iránta – azóta is figye­lemmel kí­sérem. Kritikus véle­ménye­met nem hallgatom el előtte: kifogásokat fogalmaz­tam meg te­het­ségének olykor szertelen burjánzása miatt, művészi integritását féltve óvtam a hatalom­kö­ze­li­ség kiszolgáltatottságától, felróttam néhány, kellően nem átgondolt megnyilvánulását, és a téma átpo­li­ti­záltságát érzékelve kérdésesnek tartottam a Nemzeti Színházra vonatkozó terve idő­sze­rű­sé­gét.

A bennem kirajzolódott kép eltér a baloldali-liberális sajtóban festett portré­tól. Ki­vételes tehetségű, érzékeny, öntörvényű, de zárkózott, sértődékennyé és bizalmatlanná vált művész­ként látom magam előtt. Utóbbi tulajdonságai magyarországi hatásokra, az elmúlt években erősöd­tek fel benne. Megí­té­lésében és viszonyaiban a döntő váltás debre­ce­ni kor­szakával kez­dődött. Az addig kívülállóként dédelgetett rendező ezzel a magyar színházi élet jelentős, a kia­lakult érdekviszonyokat po­tenciálisan veszélyeztető tényezőjévé lépett elő. A honi színi világra döntő befolyást gyakorló – világképét, tájékozódását, ízlését, habitusát te­kintve bal­oldali-liberális – színházcsinálók, ideológusok és kritikusok sze­mében szálka lett nemzeti el­kötelezettsége, keresztény szemlélete, közéleti szerepvállalása, utóbb egy­értelmű jobboldali elkötelezettsége.

Abban a körben nem esik megértő szó arról, hogy Vidnyánszky nézetrendszerének alaku­lása egy identitáskereső folyamat következménye. Az Ukrajnában született, színházi dip­lo­máját Kijevben ukránul szerző rendező eredetileg ott, abban a közegben tervezte szak­mai ki­bontakozását. A beregszászi magyar színház létrehozása nem az ő kezdeményezése volt – de annak felvállalásával az ő ügye (is) lett. Ez fokozatosan ébresztette fel benne a hova­tartozás, a kisebbségi sors tudatát, az ukránnal/orosszal szemben/mellett a magyar kultúrához való kap­csolódás igényét. Az orientáció a beregszászi színház műsorválasztásában is meg­jelent, de a magyar színházi struktúrába történő integrálódásával bontakozott ki igazán. Ebből következett közeledése ahhoz a politikai oldalhoz, amelyik e gondolatkör képviseletét hang­súlyo­san fel­vállalta.

A legtöbb támadás közéleti aktivitása, a Magyar Teátrumi Társaság létrehozása és a szín­házi tanácsadó testületben vállalt részvétele miatt érte/éri. Demokratikus országokban nincs helye ideológiai, ízlésbeli, szervezeti monopóliumoknak; az egyensúly megtere­m­té­sét kü­lön­féle érdekképviseletek biztosítják. Az egynemű  magyar szín­há­zi viszo­nyok indokolták a vál­toztatásokat, de kívánatosabbnak tartottam volna, ha Vidnyánsz­ky elsődlegesen ren­de­zői/színház­vezetői teljesítményével, és nem a tábornoki egyenruha viselésével szilárdítja meg helyét a magyar kulturális életben. Ugyanakkor be kellett látnom: az ilyen szerveződések hite­lét a legtehet­ségesebb, legtekintélyesebb vezetők adhatják meg.  

Vallásháború

És ezzel belépünk a po­li­tika világába. Ami idegen a művészettől, és – bármennyire két­ségbe vonják egyesek – Vid­nyánszkytól is. Tisztában van a mefisztói szerep veszélyeivel, még ha figurának látszik is a sakktáblán. Világképe, mint minden igazi művészé, tágasabb, emel­kedettebb, differen­ci­áltabb a politika dimenzióinál; művészi, esztétikai, erkölcsi koor­di­nátákkal határozható meg. Van azonban egy cél, amit szent ügynek tart, s amitől nem hagy­ta eltéríteni magát: a Nemzeti Színház. A tisztség számára nem a vágyott hatalom megszer­zé­sé­vel, hanem az intézmény küldetéséről vallott, a francia vagy angol felfogásához hasonló szín­házeszmény kitel­jesí­té­sének lehetőségével egyenlő.

Nem most pályázott először, 2002-ben Márta Istvánnal közösen jelentkeztek a posztra. Ak­kor senki nem kifogásolta ambícióját, most (fél)nem­zeti össztűz zúdult rá miatta. Mintha szándéka automatikusan maga után vonná kinevezését. Mintha természetellenes volna az, hogy egy ország a Nemzeti Színházát nemzetiként kívánja működtetni. Folyik a mé­dia­hadvi­selés, a kampányolás; a nehéztüzérség támadásai már nem csak emberi, hanem szakmai mi­nőségét is kikezdték. Önuralmukat vesztett kritikusok, akik pár éve még piedesztálra emel­ték, és lepedőnyi interjúkat készítettek vele lap­jaikban, ma lekezelően nyilatkoznak róla mint olyanról, aki „még a jobbak közé tartozik a jobboldalon”.

Nincs ember, akinek ne volna sérelme ebben az országban. Vidnyánszky sem kivétel. Vé­gig kísértem a folyamatot, tanúja voltam vívódásainak, elkomorulásának, elma­gányo­so­dá­sá­nak. Úgy történt, ahogy meg volt írva a forgatókönyvben: a nemzet színháza iránti elhi­va­tottsága, szerepvállalása nem tehetsége, hanem a kultúrharc függvényében ítéltetik meg.

A jámborak csak néznek a Kárpát-medencében.

(Élet és Irodalom, 2013)