Adyton (Szabados György)

 

Szabados György új nagylemezéről szólva el kell tekintenem a megközelítés több lényeges szempontjától. Nem vállalkozhatom annak a ténynek és e tény egzisztenciális, műfaji és művé­szi vonatkozásainak elemzésére, hogy az első és a második nagylemez megjelenése között ki­lenc év telt el. Nem törekedhetem arra sem, hogy pályakép- és jazztörténeti összefüggésekben vizsgáljam az Adyton értékeit – ezek a kívánalmak meghaladnák lehetőségeimet. Csupán arra tehetek kísérletet, hogy az Adytonról mint önálló szellemi alkotásról mondjam el gondola­tai­mat.

Szabados György sok év mellőzöttsége és értetlensége után ma már abban a helyzetben van, hogy a jazz és tágabb értelemben a kortárs zene hívei ismerhetik világképének alkotó­ele­meit, művészi céljait és törekvéseit. Tudhatják róla, hogy szuverén személyiség, a magyar jazz egyik megújítója, aki a magyar kultúrában és szellemiségben mélyen gyökerezve teremtette meg öntörvényű művészetét. Szabados számára a zene létkérdés: nem egzisztenciálisan, hanem a világhoz fűződő viszony megnyilatkozásaként. Alkotói magatartásának alappillére az a tuda­tosság és fegyelmezettség – mondhatnánk: eltökéltség –, amely a megismerés és az értelmezés intellektuális követelményének vállalásán túl a világ mélyebb törvényszerűségeinek érzéki for­mában történő megfogalmazását tekinti hivatásának. Az ő esetében az érzelem és a gondolat az alkotótevékenység két, egymástól elválaszthatatlan forrása; ezért zenéje történeti, sőt filozófiai vonatkozásainak ismerete nélkül lehetetlen művészetének teljes értékű megértése.

Az Adyton három kompozíciója – a szólójáték kivételével – azokat az irányokat mutatja, amelyek Szabados zeneszerzői, zenekarvezetői és zongorista ténykedését az utóbbi időben meghatározzák. A három darab három különböző forma és karakter. A címadó Adyton szep­tettre írt, háromtételes, nagylélegzetű mű, míg a Világpor és a Tánczene az alapegyüttesre, a trióra épülő darab. Már maga a lemez címe is többértelmű. Görögül „legbelső szentély" a jelen­tése, s ezzel a teremtés intim, már-már mitikus mozzanatára utal; de benne foglaltatik a Szaba­dos-csillagkép másik két pólusa is: a magyar sorskérdéseket legerőteljesebben, legkifejezőbben alkotói világának fókuszá-ba emelő költő Ady Endre; és a zene alapeleme, a hang.

A nyitó mű, az Adyton formája – a szerző meghatározásával – egy kiterjesztett, impro­vizatív kötőanyagból szerkesztett szárny, közepén testként a minden hangjában megkomponált szertartás-zenével. Már az első hangok elárulják az indíttatást: a tétel a-tonalitása, ti-re-dó-fa-mi-lá-szó összetételű, zongorán majd a többi, egymás után belépő hangszeren megszólaló hangsora, amely már a gyermekdalokban is benne van; valamint a szekund, terc és kvart hang­közök használata egyértelműen jelzi a magyar népzenéhez kapcsolódó pontokat. Világosan követhetők az építkezés szerkezeti sajátosságai is: a témák bemutatását kísérő free jellegű bon­tások és az ebből kiemelkedő szólók váltakozása, majd fokozatos elhalása. Tehát egy feszült­ségív bejárása, amelyben a hangsúly az individuális kinyilatkoztatások és a kollektív összeg­zések megtermékenyítő kapcsolatára helyeződik. Az improvizációk free alapon, a tiszta tona­litást és a pontos metrikai beosztást kerülve, egyfajta lüktető érzetet keltve hangzanak fel; s a ritmusszekció sem kísérő, hanem önálló szólamvivő vagy ellenpontozó funkciót tölt be.

A második tétel c-tonalitásával, lépcsőzetes hangszerelésével, a dallamvezetésben alkal­mazott ritmikusságával ugyancsak Bartók világának továbbélését jelzi. Ugyanakkor a fúga­sze­rű futamok a barokk zene felidézésével egyetemesebb kontextusba helyezik az alapmotívumot. A témát először itt is a zongora intonálja, s a többi hangszer együttesen, illetve kánonszerűen csatlakozik hozzá, némi keleties hatást is keltve. Nagy pillanat, amikor a pergődob rövid köz­játéka után „kinyílik" a zene, s az összes hangszer a Carmina Buranára emlékeztető teljességben szólaltatja meg dinamikailag is felfokozottan a témát.

Lezáró befejezés helyett ismét kollektív kadenciával ér véget az egység, s adja át helyét a harmadik tétel lendületes kanászritmusának, népdalvázra épülő, g-tonalitású, öthangos penta­chord anyagának. Első hallásra kissé szokatlannak tűnik ez a váltás, de a zene nem hagy időt a töprengésre: a zongoraszóló, majd a közös rögtönzés, aztán a trombita-zongora párbeszéd, az újabb kollektív összegzés, az első tétel bevezető hangjainak felvillantása és végül a harmadik tétel nyitó témájának intonálása folyamattá rendezi a motívumokat. A parallel hangnemek, a magyar népzene alaphangköréül is szolgáló kvintlánc megjelenése pedig mintegy keretbe fog­lalja, és még egyszer hangsúlyozza az egész mű alapgondolatát.

Az utolsó hangok elhalása után bizonyossá válik a hallgatóban, hogy átgondoltságával, megkomponáltságával, kontrasztos építkezésmódjával az Adyton felülemelkedik a hagyom­á­nyos jazzidiómára alkalmazható kritériumokon. Ez a zene nem tisztán jazz. Újszerű, egyéni úton indult el komponálásával Szabados.

A lemez második oldalán két szerzemény osztozik. A Világpor elvont szférába viszi a hall­gatót: a tematikus szerkesztésmód helyett a ritmikailag amorf, harmóniailag pedig a tizenkét fokú hangrendszeren alapuló motivikus kollektív improvizációra épül. A szervezőerő a muzsi­kusok egymás közötti kapcsolata és az a folyamat, amely a kölcsönös inspiráció révén a nyugal­mi állapotból a feszültség fokozódásához, majd oldódásához vezet. Ez a fajta viszonyrendszer és előadásmód a Szabados trió játékának egyik jellemző vonása, s természetéből adódóan olyan beleérző képességet és kreativitást feltételez, amely csak a partner minden rezdülését és gon­dolatát ismerő muzsikus sajátja. Mivel a leginkább improvizatív, ez a darab a lemez legne­hezebben követhető alkotása; nem ártott volna, ha a borítón olvasható lenne Tolnai Ottónak a mű létrejöttét ihlető verse.

A lemezzáró Tánczene kiindulópontul ismét a magyar népzenét, pontosabban az Aki szép lány akar lenni című népdalt választotta. A trió szabadon kezeli a témát: a váltakozó hármas és négyes ütemű dalt szabályos metrumba illeszti, a megszólaltatásához az alapot a zongorán bal kézzel játszott c-f kvart ostinato adja, s a bőgő is ezt erősíti. Szabados nem eljátssza a dallamot, hanem több hang egy-szerre történő leütésével intonálja. A kvintváltásos kezdés után a zene a bőgő és a dob belépésével fokozatosan távolodik az alaptól, és vezet a zongora egyre szabadabb, a kötöttségeket felrúgó szólójához. A megkomponáltságot free játék váltja fel kollektív rög­tön­zéssel, míg legvégül, tudatos előkészítést követően visszatér a népzenei kiindulópont, s a kom­pozíció parlandóban előadott, régi stílusú, négysoros ereszkedő népdalszerű dallammal zárul.

Nyilvánvaló, hogy egy lemez minőségét nemcsak a benne foglalt zenei anyag, hanem az előadás és a felvétel színvonala is meghatározza. Improvizatív muzsika esetében persze nem választható élesen ketté a mű és interpretálása, hiszen a zenei váz az előadás során válik alkotássá. Szabados partnereit is jelesen választotta: Dresch Mihály, Lakatos Antal, Körmendy Ferenc nemcsak értik, de át is érzik és magukévá teszik Szabados intencióit; csupán Fekete István játékán érződik néhol, hogy kissé darabosan illeszkedik a zenei folyamatba. Kedvvel és ambícióval veszik ki részüket a fiatalok az együttes munkából, szólóik is kitűnő stílusérzékre vallanak.

Trióbeli partnerei hű követői, de egyúttal alkotó társai is Szabadosnak. Vajda Sándor nem­csak pontos basszusalapot biztosít, hanem a rögtönzésekben önálló szerepet is játszik kétujjas pengetett figuráival és meneteivel. Faragó Antal a kívánalmaknak megfelelően lép ki a kísérő funkcióból: főképp az improvizatív részekben vállal egyenrangú hozzájárulást a hagyományos ütembeosztástól eltérő, pulzáló, lüktető, a feszültség intenzitását érzékenyen jelölő free játé­kával.

Különös, hogy jóllehet Szabados György Adyton című lemeze az utóbbi évek legfontosabb jazz-produktumainak sorát gyarapítja, egészében mégsem éri el azt a szuggesztív, elementáris hatást, amit Szabados zenéje a pódiumról gyakorol a közönségre. Ebben valószínűleg része van annak a magyar jazzlemezekre általánosan jellemző görcsös erőfeszítésnek, ami a hosszas vá­rakozás, hányattatás és bizonytalanság után lehetőséghez jutó zenészeket megakadályozza leg­jobb képességeik kibontakoztatásában. De része van benne a lemez „konzerv" voltának és a sajnálatosan gyenge felvételi technikának is. Sokat elvesz a zene hatásából a felvétel dinamikai árnyalatlansága, a hangkép fedettsége, a hangzásarányok torz volta (a bőgő és a dob sokszor alig hallatszik) és a lemez magas alapzaja. Ez okozza a szomorú tényt, hogy szakadék tátong a zenei anyag és a felvétel technikai színvonala között.

(Jazz, 1984/1)