Jazz a szigeten (Angliai impressziók)

 

Anglia messzebb van Magyarországtól, mint ahogy azt a földrajzi távolság sejtetni engedi. Ang­liát politikai, gazdasági és kulturális értelemben nagyobb távolság választja el Magyarországtól, mint amit a kilométerek száma feltételez; s ebben természetesen benne foglaltatik a jazz is.

Evan Parker (forrás: Internet)

Szavahihető muzsikusok vélekedése szerint az angol jazzélet a legszínesebb, legerőteljesebb Európában; mi mégis alig tudunk valamit a szigetország jazzkultúrájáról. Nevek még csak-csak elhangzanak az idősebb és a középnemzedékből (Ronnie Scott, Humphrey Littleton, lan Carr, John Taylor, Evan Parker, John Stevens, John Surman, Stan Tracey, Elton Dean, Tony OxIey), de ezzel aztán be is zárul az információs kör, lemezeik gyakorlatilag elérhetetlenek nálunk. E távolságot szeretné kicsit mérsékelni ez a beszámoló, amely egy alig tíznapos nyári turistaút alkalmi jazzélményeit rögzíti.

Bass Clef       

A Time Out, a londoni „Pesti Műsor" húsznál több helyet sorol fel, ahol júliusban rend­szeresen hallható jazz. Füstös kluboktól a reprezentatív koncerttermekig sokféle található közöttük. Leghíresebb kétségkívül a tenorszaxofonos Ronnie Scott klubja, ahol az évtizedek során a jazztörténet számos nagysága megfordult. A szigorú üzleti alapokon működő klubba igen drága, 6-8 font a belépés, a közreműködő művészek nevétől függően. Ebben a hónapban többek között Pharoah Sanders és a Mel Lewis big band szerepelt egy-egy hétre a műsoron. Jazzben tájékozott ismerősöm némiképp fanyalogva beszélt a mintegy háromszáz személyt befogadó klubról, amely az üzletemberek és a középosztálybeliek törzshelye lett, nem feltét­lenül a zene iránti olthatatlan érdeklődéstől vezetve.

Figyelembe véve szerény turista-keretünket, utunk inkább egy másik, a Bass Clef elne­ve­zésű klubba vezetett, mégpedig azon a napon, amikor a tulajdonos, Péter Ind hatvanadik születésnapján díjtalan jam sessionra csábította a vendégeket. Ind jó nevű bőgős, az ötvenes években Lennie Tristanóval is játszott, sőt lemezeket is készített. Haja változatlanul a vállát veri, csak arca lett barázdáltabb. A fehérre meszelt falú, egy nagyobb teremből és több apróbb zugból álló pince este tíz körül telt meg vendégekkel. Az egyik sarokban pazar hidegtálakkal és italokkal megrakott asztalok sorakoztak a muzsikustársak és a közeli barátok fogadására. Érződött, hogy javarészt ismerősök töltötték meg a termet, még Ind idős édesanyja is végignézte a programot. A mini házi stúdióban professzionális magnók rögzítették az eseményeket, hogy később lemezek készüljenek a felvételekből.

Laza baráti hangulat, a zene öröme töltötte be a klubot, idegenként is jó érzés volt a szü­letésnapi ünnepség tanújának lenni. S közben gondolkodhatott azon a magyarországi látogató, hogy nálunk ugyan miképpen részesülhetne egy jazzmuzsikus ilyen köszöntésben.

Quartet Books

Ha nem lennének ismereteink a tőkés gazdaság működéséről, bizonyára meglepődnénk azon, hogy Anglia legjelentősebb jazzkönyv-kiadója gyakorlatilag egy emberből áll: Chris Parker szerkesztőből. A Namara Grouphoz tartozó Ouartet Books egy palesztin milliomos tulajdona, akinek valószínűleg passziója a jazz pártolása, ugyanis ő adja ki a Wire nevű magazint is. Haszna ebből inkább a jazzkedvelőknek származik, akik az évtizedek során számtalan kitűnő kötettel gyarapíthatták könyvtárukat.

Chris Parker és családja

Hogy mik szerepelnek a listán? Például a híres fotográfus-író Valerie Wilmer Jazz People és As Serious As Your Life című kötetei, amelyek nélkülözhetetlen kalauzok az avantgárd történetének megértéséhez. Az életrajzok sorában találhatók Dizzy Gillespie visszaem­lé­ke­zé­sei, Ross Russell immár klasszikus monográfiája Charlie Parkerről és két kritikai biográfia Miles Davisről és Charles Mingusról. Arthur Taylor Notes and Tones című interjúkötete a muzsikustárs kérdéseivel szembesíti a jazz nagyjait. Ted Fox Showtime at the Apolló című munkája a híres harlemi zenés fórum történetét dolgozza fel, Graham Lock pedig Anthony Braxton zenei világát tárja fel beszélgetések és úti jegyzetek formájában Forces in Motion című, rendkívül értékes munkájában.

Chris Parker harmincas éveiben járó, szemüveges, göndör hajú fiatalember. Zenét nem tanult, a kottát sem ismeri. Csak éppen a füle éles, a szeme jó. Szerkeszt, korrektúrát olvas, szervez, cikkeket ír jazzmagazinokba, és jazzműsort vezet a BBC-n. Fiatalon már név a szak­mában.

Antilles Records

Angol jazzlemezek kiadásával több cég (Spotlight, Virgin, Island) is foglalkozik, mégis több fiatal muzsikus vár hiába a rendszeres publikálás lehetőségére. A nyolcvanas években a lemeztársaságok között igen aktívvá vált az Island Antilles elnevezésű márkája, amely New Directions felcímmel hangzatos reklámjelszót talált forgalmazandó termékeinek. Ez az „Új irányok" felirat egyaránt rákerül az afro-kubai, a rock, a modern jazz vagy a kortárs zene fogalomkörébe tartozó produktumokra, kétségtelenül hatásosan irányítva a tájékozódni kívánó vásárló figyelmét az ajánlandó korongra.

Így kerülhet fel az Antilles listájára a klasszikus zenét komponáló mexikói Samual Zyman, az avantgárd rockot képviselő The Lodge együttes, a minimálkomponista Philip Glass, a jazzmuzsikus Gill Evans, Nana Vasconcelos, Daniel Poncé, Jim Pepper, Jeff Beal, s az Eisler-dalokat éneklő Dagmar Krause. És e jelszó jegyében jelent meg a magyar Gárdonyi László 1986-ban Miroslav Vitousszal és lan Fromannal készített triólemeze is Secret (Titok) címmel. Pamela Esterton sajtóreferens az erre vonatkozó kérdésemre azt a lakonikus választ adta, hogy Gárdonyi beküldte a kazettát, ők jónak találták, és vállalkoztak kiadására. (Listájukon van a Lengyelországból emigrált Vladislav Sendecki zongorista Men From Vilnau című szólólemeze is.)

Hogy ezekben a zenékben mi az új, és mi az irány? Nos, avantgárdnak semmiképpen nem nevezhetők, s ha egyáltalán valami közös nevező található köztük, az talán a szokásosnál erőteljesebb személyes hangvétel. Hogy ezt irányzatosnak kell tekintenünk? Vagy csupán élel­mes üzleti fogásról van szó?

Nem könnyű belelátni egy hanglemezcég gondosan takargatott kártyáiba.

The Wire  

Drót, zsinór. Ezt jelenti magyarul a legfiatalabb, de máris tekintélynek örvendő angol jazz­magazin címe. A hatvan oldalas, színes borítójú, 1984-ben alapított lap külsőleg a Down Beathez hasonlít, de szellősebb tördelésével, művészi fotóival és grafikáival más stílust igyekszik képviselni.

A szerkesztőség a Cleveland Street egyik lapos irodaházában bérel egy nagyobb termet. A földön, polcokon lemezek, lapok, könyvek festői összevisszaságban. A magazint hárman – a főszerkesztő, a helyettese és a művészeti szerkesztő – csinálják, rajtuk kívül még további három munkatárs foglalkozik a forgalmazással, a hirdetésekkel és az adminisztrációval.

Richard Cook (Forrás: Internet)

Richard Cook főszerkesztő magas, szőke, átható tekintetű, 31 éves férfi. A jazz szeretetét a szomszédjukban lakó neves szakíró oltotta belé, akitől rengeteget tanult. Ma ő Anglia talán legtájékozottabb jazzszerkesztője. A Wire jelenleg tízezer példányban kel el, még további ötezerre volna szükség ahhoz, hogy rentábilissá váljon. Olvasóközönsége elsősorban a sziget­országban akad, a kontinensre egyelőre kevés jut el belőle. Vannak, akik kissé ,,trendy"-nek, azaz divatszerűnek tartják, profilja azonban nyitottabb, mint a vetélytárs Jazz Journalé. A júliusi szám például Chet Bakerről, John Scofieldről, John McLaughlinról, Robert Frippről, Elliott Sharpról és Johnny Hodgesről közöl terjedelmesebb írást a szokásos hírek, lemez- és koncertkritikák mellett.

A Wire zsinórként köti össze a jazz legkülönfélébb stílusait, irányzatait. A szerkesztők optimistán ítélik meg a kívánt példányszám elérésének esélyeit. Alighanem okkal.

Courtney Pine

A nyolcvanas években a jazzmuzsikusok új nemzedéke lépett a színre Angliában. A First House és az Itchy Fingers nemzetközi versenyt nyert, s a Loose Tubes big band sikere is bejárta a kontinenst. Az Antilles az idén dobta piacra a tehetséges fiatal szaxofonos, Andy Shepard bemutatkozó albumát. Egyre gyakrabban lehet hallani lain Bellamy (fúvósok), Django Bates (zongora), Allan Dallas Smith (szaxofon), Mark Mondesir (dob) és társaik nevét. Anglia legnagyobb új jazz-sztárja azonban vitathatatlanul Courtney Pine.

Courtney Pine (Forrás: Internet)

Az 1965-ben jamaikai szülőktől született Pine előbb reggae zenekarokban játszott, majd megelégelve azok zenei igénytelenségét, figyelme a jazz felé fordult. 1985-ben létrehozta a The Abibi Jazz Arts nevű közösséget azzal a céllal, hogy segítsék a fekete londoni muzsikusok jazz iránti érzékenységének növelését. E csoporton belül alakult meg a Jazz Warriors nevű big band, kizárólag színes bőrű muzsikusokból.

Az hamar világossá vált, hogy ebben a körben a tenor- és szopránszaxofonon, valamint a fuvolán is kiválóan játszó Pine a legtehetségesebb. Bemutatkozó nagylemeze (Journey To The Urge Within) százezer példányban fogyott el, s a komoly jazzlemezek kategóriájában első íz­ben, bekerült a top 40 közé. Második lemeze már az Antilles-nél jelent meg 1988-ban Destiny's Song címmel. Akusztikus környezet, telt, öblös tónus, figyelemre méltó improvizációs készség, de még nem teljesen kiforrott zenei egyéniség: ezek a jellemzői ma Courtney Pine-nak, aki rendkívüli komolysággal és elkötelezettséggel vállalja fekete jazzmuzsikus voltát. Ugyanaz ő Angliának, mint Wynton Marsalis Amerikának: a fiatal nemzedék szószólója.

Legalábbis addig, amíg nem vezet útja oda, ami még ma is a jazzmuzsikusok első számú kovácsolója: Amerikába.

(Jazz, 1988/2)