Debreceni Dzsessznapok IV.

 

Kezdenek lassan valóra válni azok a tervek és elképzelések, amelyek annak idején a debreceni jazznapok koncepcióját létrehozták: a rendszeresebb, szeptember közepén megrendezendő jazznapok egyre jelentősebb szerepet töltenek be a város kulturális életében.

Mindazok, akik szeretik a jazzt és szívügyüknek tekintik a műfaj magyarországi sorsának istápolását, csak elismeréssel gondolhatnak arra az igyekezetre, amellyel a szervezők, mindenekelőtt a műve­lődési központ munkatársai, ezt a rendezvénysorozatot a jazz népszerűsítésének és az ifjúság zenei ízlése fejlesztésének szolgálatába kívánják állítani.

Mindkettőre igencsak szükség van – s a debreceni jazznapok rendezői mindkét téren egyér­telműen pozitív eredményeket könyvel­hetnek el maguknak. Ami a közönséget illeti: a jazz­napok növekvő népszerűségét mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy minden jegy elővételben elkelt, s az előadásokat, hangversenyeket, jam sessionokat kétezer ember hallgatta végig. A jazz zenészek véleményének illusztrálására pedig álljon itt egy mondat, amit az egyik kitűnő zon­gorista fogalmazott meg: Mi mindig szívesen jövünk Debrecenbe.

Valóban, az évek során csaknem minden valamirevaló hazai jazz muzsikus szerepelt a jazznapok hangversenyein, mindannyiszor nagyszerű talajra találva az itteni közönségben. A zenészek véleménye és a közönség számának, érdeklődésének növekedése szorosan összefügg egymással. A jazz mint alapvetően pódium műfaj ugyanis szervesen és alkotó módon igényli a publikum jelenlétét, a kapcsolat megteremtését. És éppen ez a szoros kontaktus, a hallgatóságtól való nagyfokú függőség az, ami a zenei ízlés fejlettségének kérdését a jazz esetében különösen fontossá, aktuálissá teszi, lévén, hogy az végső soron meghatározhatja a közlés, tehát a zene minőségét és színvonalát. Tudatában voltak ennek a jazznapok programjának összeállítói is. A hangversenyeken kívül ezért szerepelt a tetvek között jazztémájú filmek vetítése, ismeret­ter­jesztő előadások tartása. Mindezek azt mutatják, hogy a rendezvénysorozat arculatának kör­vonalai egyre jellegzetesebben kirajzolódnak, már nem csupán a hangversenyekre össz­pontosítva, hanem magára a jazz-zenére mint önálló művészeti ágra. Jazzcentrum lett két napig Debrecen; közel ötven zenész fordult meg a városban a Csokonai Színházban tartott hang­versenyeken és az éjszakába nyúló jam sessionokon a Pódium teremben.

A koncerteket hagyományosan a házigazda Debreceni Jazzegyüttes nyitotta meg, Kiss Ernő két szerzeményével. Az együttes tavalyi fellépése óta jelentős változásokon ment ke­resztül. A kongadobok és a szólógitár elhagyása, a klasszikusabb ihletettség és a modern, elektronikus hangeffektusok alkalmazása tudatos útkeresést jelez abból a felemás állapotból, amelyet a rock zene és a jazz fúziója hozott létre. Az útkeresés produktuma azonban ezúttal nem tudott meggyőző képet mutatni. Néhány szép, hangulatos résztől eltekintve az együttes kicsit kedveszegetten, mechanikusan játszott; hiányzott az átütőerő a műsorukból. A Debreceni Jazzegyüttesnek voltak már jobb pillanatai, és biztosak vagyunk benne, hogy lesznek is még.

Két oldtimer együttest hallhattunk a pénteki napon, a közönségnek így alkalma nyílt az összehasonlításra. Érzésünk szerint ebben a Benkó együttes bizonyult jobbnak. Frissen meg­jelent második nagylemezükről interpretáltak néhány ismert témát a tőlük megszokott sodró lendülettel és magabiztos hangszertudással. A Molnár Dixieland produkciója ezúttal valamivel halványabbra sikeredett.

Az előző este hangversenyén a legnagyobb sikert a Szakcsi Lakatos Combo aratta. Az együttes nagyon jó napot fogott ki: szemmel láthatóan nagy kedvvel, igazi örömzenét játszottak. Felszabadult hangulatuk a közönséget is magával ragadta. Műsorukat hallgatva megerősödött bennünk a gondolat: az igazi jazz sohasem a stílus kérdése (ők ugyanis a szvinghez nyúltak vissza).

A szombati koncert nyitányaként Deseő Csaba együttese jellegzetesen hangulatteremtő összeállítást mutatott be. Deseő Csaba „öreg róka" a hazai jazzéletben, de jól ismeri az európai jazz különböző áramlatait, előadóit is. Témáik könnyen érthetők voltak, felépítésükben a rock egyszerűbb refrén-szóló szerkezetét követték. Műsoruk inkább jó mestermunkaként, mint megrázó élményként hatott.

A jugoszláv, svájci és osztrák zenészekből álló Tone Jansa Quartet egyetlen külföldi együt­tesként Grazból érkezett hozzánk. Ismeretlenként is a jazznapok legnagyszerűbb teljesítményét és élményét nyújtották. Amíg Szakcsai Lakatosék örömteli zenéje felszabadult vidámságot sugárzott, Tone Jansa a jazz egy másik esztétikai alapvonását engedte érzékelni: a feszültséget. Ez a feszültség, amit csak a legjobbaknak sikerül megteremteniük, műsoruk első percétől az utolsóig fogva tartotta az embert, katartikus hatásával a jazz művészet voltát példázta.

Alkalmi formációként szerepelt a koncerten a Gallusz trió. Az alkalmi jelleg természetesen viszonylagos, mert a tagok jól ismerik egymást, többször játszottak már együtt. Produkciójuk azonban Gallusz György kétségtelenül virtuóz, de kissé individualista zongorajátéka miatt mégis enyhén ad hoc jellegűnek tűnt. Mindenesetre így is meggyőzően bizonyította, hogy a magyar jazz legerősebb oldalát a zongoristák képviselik.

A Syrius együttes játéka csalódás: keltett. Teljesítményüket nehéz a mezőnyhöz mérni, mert nem tiszta jazzt, hanem bevallottan jazz rockot játszanak. Ez ugyan önmagában még nem baj, de számaikból ettől függetlenül is hiányzott a spiritusz; egyedül utolsó kompozíciójuk és Sípos Endre újszerű trombitaszólója érdemel említést.

A közönség lelkes figyelme, várakozása, a hangversenyek, jam sessionok atmoszférája és a néhány kiemelkedő produkció hasznos, emlékezetes rendezvénnyé emelte a debreceni jazznapokat. Ha a színvonal gyengébb volt is, mint egy évvel ezelőtt, összességében mégsem lehet panaszra okuk azoknak, akik végigülték, hallgatták a két nap valamennyi programját. A rendezők igyekvésének elismerése és a fellépő együttesek teljesítményének méltatása mellett azonban mi nem hallgathatunk el néhány olyan mozzanatot, amelyek ürömöt jelentettek az örömben, s amelyek a jazznapok jövőjét kedvezőtlen irányban befolyásolják.

Mindenekelőtt azt a tényt, hogy a debreceni jazznapok, sajnos, az említett kedvező vonásai ellenére sem rendelkezik még olyan presztízzsel, elismeréssel, amely lebonyolítását za­var­talanná tehetné. Így mondhatja le és hagyhatja figyelmen kívül minden további nélkül néhány külföldi együttes a meghívást: így maradhat el a filmvetítés, a hanglemez-bemutató, a szakmai előadás: és így történhet meg az, hogy még csak véletlenül sem azokat halljuk a kon­certeken, akiket a műsorfüzet beharangozott. Pedig a viszonyításhoz, a látókor szélesítéséhez szükség lenne a külföldi együttesekre, a filmekre és az előadásokra is; nélkülük csonka marad a program. A jazznapokat eddig a Magyar Rádió és a Debreceni és Hajdú-Bihar megyei Műve­lődési Központ közösen rendezte. Hogy igény és szükség van rá, az most már be­bi­zo­nyosodott, de a programok jövőbeni sikeréért üdvösebb lenne, ha egyetlen szerv venné kezébe az irányítást.

A jazznapok csak így töltheti majd be vállalt funkcióját.

(1975. szeptember 12-13.)

(Hajdú-bihari Napló, 1975)