Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Apokalipszis most és mindörökké

 

Kétféle hatással lehet a nézőre az, ha egy filmet a megszokottnál nagyobb hír­verés előz meg: vagy felcsigázza érdek­lődését, vagy idegessé teszi a propagan­da hadjárat.

Francis Coppola: Apoka­lipszis – most című alkotását a „nagy" filmeknek kijáró várakozás fogadta Ma­gya­ror­szágon, amit csak fokoztak a saj­tóban megjelenő előzetes közlemények a film hatalmas költ­ségeiről, a felhasz­nált celluloid hosszáról, a nemzetközi visszhangról, a rendező magyarázó nyi­latkozatairól stb.

Ha még ehhez valaki beleolvasott a lapokban a bemutatót követő, olykor egymásnak töké­letesen ellentmondó kri­tikákba is, kellő mennyiségű ismeretet szerezhetett ahhoz, hogy mér­séklődjön hajlandósága a film megnézéséhez. Mert már csaknem mindent tudott, ami a film értékelése, befogadása szempontjából lé­nyeges és lényegtelen: a körítés több lett, mint a hús. Ez a gond persze a né­zőknek csak kisebb részét érheti; a több­ség, az „átlag" mozilátogató nem annyi­ra a sajtóból, mint inkább ismerőseinek véleményéből szerez indíttatást egy-egy filmhez.

Nem kétséges, a filmforgalmazók telt házra számítottak, ezért is lehetett már elővételben jegyet venni. A számítás azonban mégsem hozhatta a várt ered­ményt, mert a vetítés utolsó előtti nap­ján a debreceni Apolló moziban már üres széksorok is akadtak; amiből arra lehet kö­vetkeztetni, hogy az Apokalip­szis mégsem lett ,.igazi" közönségfilm. Amin nem lehet külö­nö­sebben csodál­kozni: Coppola műve a szórakozást, iz­galmakat keresőknek túlságosan elvont, misztikus, a művészi élményre áhítozóknak meg – tisztes szándékaitól függetle­nül – mester­kélt, arányt tévesztett al­kotásként jelent meg.

A film témája az amerikaiak vietnami háborúja – a rendező nem egészen sze­rénytelen megfogalmazásban: maga Vietnam. A háború az utóbbi harminc évben kimeríthetetlen tárgya a filmmű­vészetnek, s még jó, hogy az európai embernek most annyi köze van az öldök­léshez, hogy moziban nézheti este nyolc­tól tízig. Egyre kevesebben lesznek azok. akiknek személyes élményeik van­nak a legutóbbi világégésről, s egyre többen, akik másodlagos forrásokból sze­reznek ismeretet embernek ember általi elpusztításáról. A háborúnak, mint az ember lénye­gétől legidegenebb csele­kedetnek érzelmi megközelítéséhez a legtöbbet a művészetek és a filmdoku­mentumok adhatnak, s adnak is: ilyen formában válhat az újonnan felnövő nemze­dé­kek személyiségének is integ­ráns részévé a háborúellenesség, a bé­kevágy.

A háború lelki traumája három évti­zede szerencsére elkerüli kontinensün­ket, de nem ke­rülte el Amerikát, ponto­sabban az amerikaiakat: a nemzetközi politika fontos stratégiai pont­jáért ví­vott, szükségképpen kudarccal végződő vietnami „kaland" súlyos sebeket ejtett a ha­ladó gondolkodású amerikai polgá­rok nemzettudatán. Nehezen lehetett ugyanis elhitetni, hogy az Egyesült Ál­lamoknak pontosan Vietnamban kell a demokrácia és az emberi szabadság vív­mányait megvédelmezni.

Nem tudom, Francis Coppola megjár­ta-e Vietnamot. Ha nem, akkor törekvé­se – bemutatni a háború esztelenségeit, léleknyomorító hatását – még tisztelet­re méltóbb. Filmje abban kü­lönbözik a nálunk eddig többnyire látható, a hábo­rút honvédelmi szempontból bemutató vilá­gosabb alapképletű alkotásoktól, hogy benne a háborús állapot és mecha­nizmus mint indivi­duális létfilozófiai probléma jelenik meg. Ennek a megkö­zelítésnek első és mindmáig legsi­kerül­tebb példája Joseph Heller A 22-es csap­dája című, filmre is átültetett regénye, amely zse­niálisan ismerte fel az egyéni kitörési kísérletek lehetetlenségét.

Akik látták azt a filmet, az Apokalip­szis közben nem tudtak szabadulni at­tól az érzéstől, hogy egyes motívumok ismerősek valahonnan. A modern lélek­tani regényekből ismerős a film megle­hetősen nehezen kihámozható közlendő­je, vagy mintha már találkoztunk volna a véletlenül lekaszabolt, ártatlan benn­szülöttek tragédiájával is. Tulajdonkép­pen egyetlen rész tudta sokkoló hatás­sal felvillantani a harcoló amerikaiak magatartását: amikor a helikopteres ro­hamosztag csak azért, hogy kapitányuk lovagolhasson a kétméteres hullámokon, wagneri zene hangjaira megrohamoz és elpusztít egy gyanútlan vietnami falut. Ennek az epizódnak az abszurditása és irrealitása a maga realitásában vérfagyasztóan idézi fel lelki szemeink előtt az apokalipszist; ilyen pillanatokat va­lóban csak a vizuális művészet, a film képes teremteni.

Amilyen sejtelmesen indul a film, annyira valóságos ez a jelenet, hogy az­tán ettől kezdve ismét valami misztikus homály és gomolygó füst burkolja be a történetet. A háború konk­rét­ságából szép lassan egy meghasonlott ember pusztu­lásának színterére viszi a nézőt a járőr­csónak, kellő borzongások és rejtelmek közepette. Hiába azonban a végítélet­szerű látomás: szemeink előtt továbbra is a kis falut porrá égető napalm láng­jainak, s nem a mégiscsak ki­lé­pett ezre­des tar fejére lesújtó puskatusnak a lát­ványa lebeg.

Ha másért nem is, ezért az egy jele­netért mégiscsak megkülönböztetett fi­gyelmet érdemel ez a szuperköltséggel és szupertechnikával elkészített, jelleg­zetesen amerikai film. A baj az lehetett, hogy Coppola nem döntötte el világo­san, kinek és milyen eszközökkel forgas­sa az Apokalipszist. Kezdetben úgy tű­nik, a vietnami háború lényegét akarja megragadni, aztán mindinkább az ame­rikaiak magatartásának lényege kerül a középpontba, hogy a végére egy bibliai felhangú melodrámával zárja Willard százados küldetésének történetét.

Lehet, az Apokalipszis helyi értékei magyar szem előtt rejtve maradtak; de az is valószí­nű­nek látszik, hogy a nem amerikaiak számára a filmnek az a mozzanata marad a legemléke­zetesebb, amelyből döbbenetes tárgyilagossággal kiderül, hogy az amerikaiak mennyire civil­ként vettek részt abban a háború­ban, aminek eseményei éveken át aggo­dalomban tartották a világ közvélemé­nyét.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)