Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Egy hétvége Budapesten

 

Sokféle kulturális esemény kínálja ma­gát, ha az ember arra vállalkozik, hogy egy hétvégét a fővárosban töltsön.

Érdekes vol­na tudni, hogy az ilyen alkalmakkor hányan kerekednek fel pél­dául Debrecenből, meny­nyien szomjazzák fáradság és áldozatok árán is azokat az élményeket, amiket Bu­dapest művészeti naptára ígér. Tartok attól, hogy egyre kevesebben: nehezedik az élet, mind körülményesebb és költségesebb az efféle szellemi kirándulások megszervezése. Ezt pótlandó, lehetőségeink szerint időről időre igyekszünk beszámolni fontosabb ese­ményekről; ezúttal két kiállításról és egy színházi előadásról.

Hajdúság-Hortobágy

A Vörösmarty téri Csontváry teremben november 5-19. között hajdúsági vonatko­zású bemutató várja a közönséget: a hajdú­böszörményi nemzetközi művésztelep anya­gából nyílt kiállítás és vásár. A hangsúly az utóbbin van, mert a böszörményi mú­zeum felküldött képeiből azok kerültek a falra – néhány kivétellel –, amelyeket el­adásra szántak. A terem dolgozói elmond­ták, hogy a közönség szereti a tematikus be­mutatókat – legközelebb az erdők világát állítják a kö­zéppontba –, s a hajdúsági anyag iránt is nagy az érdeklődés. A műve­ket a Képzőművészeti Alap zsűrizte, és a Képcsarnok Vállalat forgalmazza. A mint­egy 50 kép egyötöde már az első héten el­kelt; még Zalaegerszegről is akadt vásárló. Elsősorban Bod László, Dér István, Kurucz D. István, Moldován István festményei a ke­resettek, de vásároltak képet Égerházi Im­rétől is.

A falakon látható műveket nemcsak a te­matikai rokonság, hanem az is összefűzi, hogy alkotójuk tagja volt a hajdúsági nem­zetközi művésztelepnek. A vendégművészeké mellett hajdú-bihari festők – Bíró Lajos, Madarász Gyula, Maghy Zoltán, Bényi Ár­pád, Józsa János, Szabó László, Szilágyi Imre – képei is szerepelnek a kínálatban, bár némelyüké, például Bíró Lajosé, már magántulajdonban vannak. Mivel a bemu­tató elsősorban kereskedelmi jellegű, nincs értelme, hogy tartalmi vonatkozásairól is szóljak. Ezt évről évre megtesszük a böször­ményi kiállítások alkalmával. Talán érde­kesebb, ha minden kommentár nélkül le­írom, milyen áron forgalmazza a Képcsarnok Vállalat a művésztelep tagjainak képeit. Íme: Bod 13 400, Égerházi 5900, Hézső 8680, Kurucz D. 22 800, Madarász 3620, Maghy 9890. Bényi 8680, Józsa 2540, Szabó 3990, Szi­lágyi 3990, Dér 8680, Fülöp 7810.

Háromgarasos opera

Ami azt illeti, ha valaki a hét végén bu­dapesti színielőadást is látni akar, kevés rendkívüli pro­dukció közül választhat. Nem sikeredett túlságosan izgalmasra az idei évadkezdés: a kritikák középszerű darabok­ról, rutinszerű rendezésekről tudósítanak. (Jegyet persze így sem lehet kap­ni semmi­re.) A tétova előadások közül a híradások szerint magasan kiemelkedik Brecht Három­garasos operájának bemutatója a Nemzeti Színházban. A lelkendező, olykor eufórikus hangú beszámolók mindenekelőtt Jurij Ljubimov kongeniális rendezéséről és három színész – Garas Dezső, Töröcsik Mari, Ud­varos Dorottya – remek játékáról áradoz­tak.

Nem vagyok abban a szerencsés helyzet­ben, hogy láthattam volna, miként rendezte Bertold Brecht saját darabjait – így hát a kongenialitás ügyében nem tudok ítélkez­ni –, de az min­denesetre máris megjósol­ható, hogy ez az előadás az évad egyik leg­jobb munkájának számít majd, s valószínű­leg maga Brecht is elégedett lenne vele. „A Háromgarasos operában a világ­szerte ta­pasztalható devalvációról szeretnék szólni, arról, hogy voltaképpen semmiből sincs ele­gendő – írja Ljubimov a műsorfüzetben. – Ez az általános jelenség nem csupán mate­riális jellegű, hanem a lelkivilág, az emberi értékek devalvációjára is vonatkozik. Félő, hogy az élet­ben minden értékét veszti. Úgy érzem, ez a darab igazi mondanivalója. A közönség ezt tréfának tekinti, tapssal fogad­ja, és igyekszik olyan képet vágni, mintha minden a megfelelő, helyes vá­gányon halad­na. Én ellenben arra szeretném a nézőket ráeszméltetni, hogy kényelmes elé­ge­dettsé­gük nem megalapozott."

Ennek bizonyítására a rendező olyan színpadi teret és stílust teremtett, amely lépten-nyo­mon figyelmezteti a nézőt a játék játék voltára – tehát a brechti intenciók szerint alkalmazza a megértéshez szükséges elidegenítési folyamatot –, ugyanakkor az intellektuális és érzelmi ha­tások váltakozá­sával az elidegenedés és az azonosulás el­lentétét az egész előadás katartikus jellegé­ben oldja fel. Mindezt annyi ötlettel teszi, hogy a néző csak ámul a fantázia ily bő áradása láttán. A díszlet – a lerobbant eme­letes autóbusz – egyszerre konkrét és szim­bolikus jelentésű, amely előtt három korlát tologatásával jelzik a helyszínek váltakozá­sát. Az már természetes, hogy Ljubimov óraműszerű pontossággal, a legapróbb rész­letekre kiterjedően állítja a csapat­munkát az előadás szolgálatába úgy, hogy közben azért teret enged remek kabinetalakítások­nak is. És Garas Dezső meg Udvaros Do­rottya valóban óriási: vérbeli komédiások.

Magángyűjtemény

Vasárnap délelőtt, fönt a várban. Az idő hűvös, mégis rengeteg a turista a Mátyás­ templom és a Halászbástya környékén. Fel­tűnően sokan veszik az irányt a Nemzeti Galéria felé is, pedig a restaurálás miatt most körülményes bejutni az épületbe. Oda­bent szinte tömegnek hat a láto­gatók soka­sága: úgy látszik, ez a múzeumlátogatás ideje.

Van is mit nézni, akár több napon át. A földszinten Stróbl Alajos szobrai és Bartók­-em­lékkiállítás; az első emeleten a nagybá­nyaiak, a másodikon a Magyar művészet 1830-70 között című kiállítás, a harmadikon pedig válogatás magángyűjteményekből. A legkevesebben az egyébként nagyszabású és átfogó igényű Bartók-anyagot nézik – már végét járjuk a cente­nári­umnak –, a legtöbben a magángyűjtemény felé áramla­nak.

Ez a kiállítás igazi sláger. Nem is a rend­kívül gazdag, 15-18. századi németalföldi, francia és olasz anyag a felfedezés benne – legfeljebb elcsodálkozik az ember, hogy ilyen sok régi érték van magánkézben –, hanem a 19-20. századi magyar gyűjte­mény. Ferenczy, Rippl-Rónay, Csontváry, Derkovits, Csók, Szőnyi, Nagy, Kondor, Országh, Deim, Korniss – a modern magyar festőművészet története jelenik meg a képeken kronologikus sorrendben. Köztük olyan ismert alkotások, mint Csontváry: Sétakocsi­kázás, Derkovits: Szőlőevés, Szőnyi: Eső, Kondor: Darázskirály. Amiket eddig jósze­rivel csak reprodukciókból ismerhettünk.

A néző ámul e gazdagság láttán, majd le­felé ballagva eszébe jut saját papírtapétás lakása. A földszintén megvesz két újabb posztert; még van otthon hely a falon.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)