Egy hétvége Budapesten
Sokféle kulturális esemény kínálja magát, ha az ember arra vállalkozik, hogy egy hétvégét a fővárosban töltsön.
Érdekes volna tudni, hogy az ilyen alkalmakkor hányan kerekednek fel például Debrecenből, menynyien szomjazzák fáradság és áldozatok árán is azokat az élményeket, amiket Budapest művészeti naptára ígér. Tartok attól, hogy egyre kevesebben: nehezedik az élet, mind körülményesebb és költségesebb az efféle szellemi kirándulások megszervezése. Ezt pótlandó, lehetőségeink szerint időről időre igyekszünk beszámolni fontosabb eseményekről; ezúttal két kiállításról és egy színházi előadásról.
Hajdúság-Hortobágy
A Vörösmarty téri Csontváry teremben november 5-19. között hajdúsági vonatkozású bemutató várja a közönséget: a hajdúböszörményi nemzetközi művésztelep anyagából nyílt kiállítás és vásár. A hangsúly az utóbbin van, mert a böszörményi múzeum felküldött képeiből azok kerültek a falra – néhány kivétellel –, amelyeket eladásra szántak. A terem dolgozói elmondták, hogy a közönség szereti a tematikus bemutatókat – legközelebb az erdők világát állítják a középpontba –, s a hajdúsági anyag iránt is nagy az érdeklődés. A műveket a Képzőművészeti Alap zsűrizte, és a Képcsarnok Vállalat forgalmazza. A mintegy 50 kép egyötöde már az első héten elkelt; még Zalaegerszegről is akadt vásárló. Elsősorban Bod László, Dér István, Kurucz D. István, Moldován István festményei a keresettek, de vásároltak képet Égerházi Imrétől is.
A falakon látható műveket nemcsak a tematikai rokonság, hanem az is összefűzi, hogy alkotójuk tagja volt a hajdúsági nemzetközi művésztelepnek. A vendégművészeké mellett hajdú-bihari festők – Bíró Lajos, Madarász Gyula, Maghy Zoltán, Bényi Árpád, Józsa János, Szabó László, Szilágyi Imre – képei is szerepelnek a kínálatban, bár némelyüké, például Bíró Lajosé, már magántulajdonban vannak. Mivel a bemutató elsősorban kereskedelmi jellegű, nincs értelme, hogy tartalmi vonatkozásairól is szóljak. Ezt évről évre megtesszük a böszörményi kiállítások alkalmával. Talán érdekesebb, ha minden kommentár nélkül leírom, milyen áron forgalmazza a Képcsarnok Vállalat a művésztelep tagjainak képeit. Íme: Bod 13 400, Égerházi 5900, Hézső 8680, Kurucz D. 22 800, Madarász 3620, Maghy 9890. Bényi 8680, Józsa 2540, Szabó 3990, Szilágyi 3990, Dér 8680, Fülöp 7810.
Háromgarasos opera
Ami azt illeti, ha valaki a hét végén budapesti színielőadást is látni akar, kevés rendkívüli produkció közül választhat. Nem sikeredett túlságosan izgalmasra az idei évadkezdés: a kritikák középszerű darabokról, rutinszerű rendezésekről tudósítanak. (Jegyet persze így sem lehet kapni semmire.) A tétova előadások közül a híradások szerint magasan kiemelkedik Brecht Háromgarasos operájának bemutatója a Nemzeti Színházban. A lelkendező, olykor eufórikus hangú beszámolók mindenekelőtt Jurij Ljubimov kongeniális rendezéséről és három színész – Garas Dezső, Töröcsik Mari, Udvaros Dorottya – remek játékáról áradoztak.
Nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy láthattam volna, miként rendezte Bertold Brecht saját darabjait – így hát a kongenialitás ügyében nem tudok ítélkezni –, de az mindenesetre máris megjósolható, hogy ez az előadás az évad egyik legjobb munkájának számít majd, s valószínűleg maga Brecht is elégedett lenne vele. „A Háromgarasos operában a világszerte tapasztalható devalvációról szeretnék szólni, arról, hogy voltaképpen semmiből sincs elegendő – írja Ljubimov a műsorfüzetben. – Ez az általános jelenség nem csupán materiális jellegű, hanem a lelkivilág, az emberi értékek devalvációjára is vonatkozik. Félő, hogy az életben minden értékét veszti. Úgy érzem, ez a darab igazi mondanivalója. A közönség ezt tréfának tekinti, tapssal fogadja, és igyekszik olyan képet vágni, mintha minden a megfelelő, helyes vágányon haladna. Én ellenben arra szeretném a nézőket ráeszméltetni, hogy kényelmes elégedettségük nem megalapozott."
Ennek bizonyítására a rendező olyan színpadi teret és stílust teremtett, amely lépten-nyomon figyelmezteti a nézőt a játék játék voltára – tehát a brechti intenciók szerint alkalmazza a megértéshez szükséges elidegenítési folyamatot –, ugyanakkor az intellektuális és érzelmi hatások váltakozásával az elidegenedés és az azonosulás ellentétét az egész előadás katartikus jellegében oldja fel. Mindezt annyi ötlettel teszi, hogy a néző csak ámul a fantázia ily bő áradása láttán. A díszlet – a lerobbant emeletes autóbusz – egyszerre konkrét és szimbolikus jelentésű, amely előtt három korlát tologatásával jelzik a helyszínek váltakozását. Az már természetes, hogy Ljubimov óraműszerű pontossággal, a legapróbb részletekre kiterjedően állítja a csapatmunkát az előadás szolgálatába úgy, hogy közben azért teret enged remek kabinetalakításoknak is. És Garas Dezső meg Udvaros Dorottya valóban óriási: vérbeli komédiások.
Magángyűjtemény
Vasárnap délelőtt, fönt a várban. Az idő hűvös, mégis rengeteg a turista a Mátyás templom és a Halászbástya környékén. Feltűnően sokan veszik az irányt a Nemzeti Galéria felé is, pedig a restaurálás miatt most körülményes bejutni az épületbe. Odabent szinte tömegnek hat a látogatók sokasága: úgy látszik, ez a múzeumlátogatás ideje.
Van is mit nézni, akár több napon át. A földszinten Stróbl Alajos szobrai és Bartók-emlékkiállítás; az első emeleten a nagybányaiak, a másodikon a Magyar művészet 1830-70 között című kiállítás, a harmadikon pedig válogatás magángyűjteményekből. A legkevesebben az egyébként nagyszabású és átfogó igényű Bartók-anyagot nézik – már végét járjuk a centenáriumnak –, a legtöbben a magángyűjtemény felé áramlanak.
Ez a kiállítás igazi sláger. Nem is a rendkívül gazdag, 15-18. századi németalföldi, francia és olasz anyag a felfedezés benne – legfeljebb elcsodálkozik az ember, hogy ilyen sok régi érték van magánkézben –, hanem a 19-20. századi magyar gyűjtemény. Ferenczy, Rippl-Rónay, Csontváry, Derkovits, Csók, Szőnyi, Nagy, Kondor, Országh, Deim, Korniss – a modern magyar festőművészet története jelenik meg a képeken kronologikus sorrendben. Köztük olyan ismert alkotások, mint Csontváry: Sétakocsikázás, Derkovits: Szőlőevés, Szőnyi: Eső, Kondor: Darázskirály. Amiket eddig jószerivel csak reprodukciókból ismerhettünk.
A néző ámul e gazdagság láttán, majd lefelé ballagva eszébe jut saját papírtapétás lakása. A földszintén megvesz két újabb posztert; még van otthon hely a falon.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)