Félix

Vasárnap este újabb kapoccsal erősödött az euró­pai egyesülés szándéka: Glasgowban ki­osztották a kontinens filmdíjait.

A kis szobrot nem Oscarnak, hanem Felixnek hívják, de nem­csak ennyiben külön­bözik aranyozott amerikai társától. Az európai film függetlenségi harcát is jelképezi, az értékek lázadá­sát a mindent eluraló kommersz, a nagy üzleti hasz­not hozó, látványosan semmitmondó amerikai mozi­val szemben. Ez a harc persze nem most kezdődött, s nem is a végső, de igazi lendületet a vasfüggöny le­hullása, Európa Önálló­sá­gának, egy­sé­gének újrate­remtése adott neki.

Mi mindent fogunk még megérni ebben a nagy egységesülésben? Lehet, hogy öt év múlva a debre­ceni polgár beül a taxiba, kivitorlázik a város nem­zetközi repülőterére, s a konvertibilis forintért meg­váltott menetjegyéért két óra múlva leszáll Madrid­ban, hogy megszemlélje az akkori európai filmfeszti­vál záró estjét? Vagy akkor már háromszázhatvanöt forint lesz egy kilo kenyér, legfőbb gondunk meg az, hogy miként birkózzunk meg a nagy szovjet biroda­lomból bevándorolt menekültek millióival?

Európa újra nem csendes. Ünnepli önmagát, úgy tesz, mintha kegyet gyakorolna, pedig rákényszerül arra; hogy ágrólszakadt keleti felét magához ölelje. Fortyog a nagy katlan, ám még nem tudhatjuk, mi fő a fedő alatt. Mindenesetre Európa most ismét feladta nekünk a leckét. Glasgowban értékpártolását és kul­turális együvé tartozását demonstrálta – magyar film nélkül.

Nem vigasz, hogy nem volt ott német, görög, oszt­rák film sem. Ők már megtehetik, hogy ne legyenek ott, hiszen amúgy ott vannak. A jelenlét nekünk életbevágó. Filmfesztiválon is, a közös piacon is, az országutakon is. A határok nyitva vannak; most már kizárólag rajtunk múlik, mire jutunk a magunk erejéből.

Európa mosolyogva kínálja fel a Félix szobrocskát – nekünk is. De előbb-utóbb kímé­letlenül átnéz raj­tunk, ha nem akad magyar, aki érdemben pályázna rá.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)